 |
Decemberi New Yorkomat megszakí-totta egy negyvenfokos láz, február-ban tehát megint nekilódultunk, hogy pótoljuk a mulasztottakat. Páromnak koncertje volt, nekem szerzői estem a Columbia egyetemen, jó élménye-ket sikerült besöpörnünk. És közben végre mélyebbre tudtunk hatolni az ijesztő és varázslatos dzsungelba, amit úgy hívnak, hogy New York. Mely természetesen – közhely! – nem egy város, hanem egy világ. Illetve sok világ. Befordulsz egy sarkon, és egy teljesen más városban jársz.
De van, ami szinte mindenütt közös. Például a nosztalgia bármi után, ami régi. Az Újvilág, mely minden újnak, modernnek, innovatívnak befogadója és hazája, a lelke másik felével csüngve csüng mindenfajta antikvitáson. Miközben szuperhatalmi szupremáciával tekintenek a hőzöngő és nyugtalankodó kis Európácskára, tulajdonképpen majd meghalnak egy-egy csöppnyi Európáért. Különösen a múltjáért. Még gyerekkoromban olvastam, hogy a két háború között meg akarták venni a pisai ferde tornyot, darabokra bontva átszállítani az óceánon, és Amerikában felépíteni ugyanolyan ferdén, amilyen Pisában. Most a két szememmel láttam, hogy van ilyen. És amit láttam, megrendítően gyönyörű. Semmiféle fensőbbséges európai mosolyt nem érdemel. Manhattan északi csücskén pompázik a Kolostorok (Cloisters) középkori épületegyüttese. Öt francia és spanyol kolostor a harmincas években áthajózott darabkáiból rakták össze, nem egységesen, de elismerésre méltó stílusérzékkel. Benne a pompás gyűjtemény is középkori. Nagy élmény.
Aznap egy másik amerikai Európában is jártunk. A Central Park körül sorjázó múzeumok közül ezúttal a nevezetes Frick múzeumot választottuk. Pompás, klasszicizáló palota, melyet a névadó acélmágnás épített magának a XX. század elején. Itt élt, és fantasztikus gyűjteményt hagyott hátra, El Greco, Rembrandt, Tizian, Frans Hals. Fragonard, Turner, Gainsborough és egyéb remekművek sorjáznak a falakon, mindenütt gyönyörű antik bútorok, úgy berendezve, olyan lakályosan, mintha a köztük élő Mr. Frick most állt volna fel a kandalló mellől, és éppen csak kiment volna valahová. Ez a bensőségesség fokozódik, ha felmegyünk a patinás könyvtárba, ahol egyetemisták és kutatók hajolnak a csöndben könyvek és számítógépek fölé, mint egy régi világ mohikánjai e mai vad világban.
Egy ilyen antikvitással telített nap után hová menet az ember vacsorázni? Egy antik kocsmába. Barátaim vittek el bennünket az 1860-as évekből származó épületbe a 3. Avenue és az 55. Street sarkán. Szinte megható, ahogy az ódon, tán kétemeletes kis téglaépület rendíthetetlenül feszít a körülötte fenyegetően magasodó felhőkarcolók társaságában. Az alapító tulajdonosról P. J. Clarke’s a neve, s a jó címek birtokosai, a tudók körében fogalom. Belépve az ódon bejáraton, nyomban az otthonosság érzete fogja el az embert, csupa emberközeli és emberkoptatta anyag. Kocsmapult, irdatlan tömegű, feltornyozott flaskával. Az asztalokon barátságos, piros kockás terítők. A falakon rengeteg rekvizitum és fotó, melyek cserépkályhaként sugározzák a múltat, s melyekből az is kiderül, mennyi híresség tudta, hogy a P. J. Clarke’s fontos és jó hely. Az étlap csupán egy oldal, egyszerű, de pompás. Levesnek Beef Barley-t választottam, ez egy zöldséges húsleves, sűrű, barna, és főként gerstli (árpagyöngye) van benne! Remekül fűszerezett, kenhető rákdarálmányt ettünk utána, majd egy különleges rákfajtát, féloldalas ollókkal: fenomenális volt. Zárásként Baby ribs következett, azaz bababordák (de malacból!), azzal a bizonyos barna mézes-chillis kenedékkel: mint egy gépfegyvertár, melynek minden patronja egy-egy pompás haslövés. P. J. Clark’s antik kocsmáját ajánlom mindenkinek, aki New Yorkban jár. De a Fricket és a Kolostorokat is.
