Általános tendenciává vált a kilencvenes évek második felétől az EU-csatlakozás előtt álló közép- és kelet-európai országokban, hogy a stratégiai jelentőségű nagyvállalatok privatizációjában a multinacionális óriásvállalatok játszanak főszerepet. Ez csökkenti a hazai tulajdonosi csoportok jelentőségét, és egyben nyilvánvalóvá teszi, hogy a világgazdaság főáramába való bekapcsolódás nem lehetséges a külföldi működő tőke nélkül. Oroszországban és a kevésbé fejlett szovjet utódállamok nagy részében ugyanakkor mindvégig hazai kézben maradt a vagyon – igaz, nem is került sor számottevő gazdasági szerkezetváltásra. 
Ádám Zoltán,a Kopint-Datorg kutatója
ELTÉRŐ MÓDSZEREK. A privatizáció módszerei döntő hatást gyakorolnak az új tulajdonosi elit kialakulására és az átalakulás egészének “politikai gazdaságtanára”. A különböző privatizációs módszerek – a vállalati vagyon központosított eladása, a különféle vagyonjegyes akciók, illetve a dolgozói és menedzsment-tulajdonszerzés – más-más társadalmi csoportokat tettek tulajdonosokká. A politikai hatalom gyakorlói számára a legnagyobb döntéshozatali szabadságot a központosított vagyonértékesítés nyújtotta, amellyel az autokratikus kormányzatok – mint a szlovákiai Meciar-kormányok és a horvát Tudjman-rezsim – előszeretettel éltek is. Ezek a kormányok rendszerint hozzájuk közel álló vállalkozói csoportokat preferáltak, kívülről nehezen áttekinthető aukciók során értékesítve az állami vagyont, nem annyira a költségvetési bevételeket, mint inkább a jövőbeli tulajdonosok által nyújtott politikai szolgáltatásokat igyekezve maximalizálni.
Olyan vertikális patrónus-kliens rendszerek jöttek így létre, amelyek jellegzetesen eltérnek a politikai és gazdasági elitek kapcsolatrendszerét a modern piacgazdaságokban jellemző horizontális hálózatoktól. Aminek következtében nemcsak a közép- és kelet-európai történelmi hagyományokból jól ismert tekintélyuralmi viszonyok termelődtek újjá, de az átalakulás gazdasági eredményei is romlottak. A politikailag kedvezményezett vállalatokkal szemben ugyanis definíciószerűen fennmaradt a szocialista időkből jól ismert “puha költségvetési korlát”, azaz szükség esetén az állam piaci monopóliumok garantálásával, szubvenciókkal, adóelengedéssel, kedvezményes hitelekkel vagy a szabályozórendszer módosításával támogatta azokat.
Az államfüggetlen piacgazdasági tulajdon esetében ezzel szemben tipikusan megkeményedett a költségvetési korlát, és meredeken javultak a hatékonysági mutatók. A privatizáció egyik nagy paradoxona, hogy az ilyen, hatékony tőkeallokációra képes magántulajdonosi csoportokat létrehozó privatizáció ugyancsak a központosított vagyonértékesítés során volt leginkább lehetséges. Igaz, az utóbbi esetben a politikai klientúra-építés szempontjainak háttérbe szorításával.
A szakmai és jogi szempontból egyaránt erős, a különféle politikai lobbik nyomásának ellenállni képes állami privatizációs ügynökségek által levezényelt magánosítás során többnyire a legkedvezőbb pénzügyi ajánlatot tevő vásárló szerezhetett tulajdont. Mivel azonban a tőkeerős befektetők túlnyomó része a fejlett piacgazdaságokból érkezett multinacionális cég volt, ez a módszer – ha komolyan vették a bevétel-maximalizálás és a szakmai alkalmasság kritériumát – rendszerint jelentős külföldi tulajdonszerzéssel járt. A magyar átalakulás sikerének talán legfontosabb komponense volt, hogy itt már a kilencvenes évek elejétől kezdve ilyen, a külföldi befektetők megnyerését fontosnak tartó, központosított privatizáció folyt. Ugyanez a régió többi országában csak az évtized második felében vált jellemzővé.
Csehszlovákiában és két utódállamában sokáig az állampolgári jogon kiosztott vagyonjegyek módszere dominált, ami a lakosság széles körét kapcsolta be a privatizációba. (Szlovákiában a már említett autoriter törekvések következtében emellett viszonylag hamar nagy jelentőségre tett szert a központosított vagyonértékesítés is.) Ez a módszer, bár a szétaprózott tulajdoni jogokat gyakorló portfóliótulajdonosok nagy tömegét hozta létre, valójában viszonylag kevéssé alakította át a vállalati vagyon feletti ellenőrzést. Igaz, a vállalatok menedzsmentjét ezek után nem az állami gazdaság-koordináció bürokratikus apparátusai ellenőrizték, hanem – a gyakran ugyancsak állami tulajdonú bankok által létrehozott – portfóliókezelők, új szakismeretet és a vállalat számára addicionális tőkét hozó stratégiai befektetők azonban ezzel a módszerrel nem kerültek privatizált vagyon közelébe.
A cseh és a szlovák vállalati szektor irányításában továbbra is fontos szerepet játszottak a korábbi időszakban kialakult kapcsolati hálók, még ha ezek tagjai formálisan viszonylag ritkán váltak is meghatározó tulajdonosokká. Nem véletlenül, persze: az állampolgári vagyonjegyeken alapuló módszer egyebek mellett éppen azt a célt szolgálta, hogy a szocialista vállalatvezetői elit akkor se váljon automatikusan a privatizáció kedvezményezettjévé, ha más potenciális befektetők nem állnak rendelkezésre az országon belül, de a külföldi tőke dominanciája helyett mégis egy helyi tulajdonosi osztályt próbáltak létrehozni.
A hagyományos vállalatvezetői elit pozícióinak szempontjából még kedvezőbb volt a szlovén privatizáció módszere, ahol a jugoszláv szocializmusból ismert dolgozói önigazgatás hagyományát mintegy a kapitalista viszonyok közé átültetve a legtöbb vállalatban szinte automatikusan az alkalmazottak váltak meghatározó tulajdonosokká. Ennek érdekében a dolgozókkal együttműködő – pontosabban a dolgozók által választott – vállalatvezetésnek egy átalakulási tervet kellett benyújtania az illetékes állami ügynökséghez, amely az esetek nagyobbik részében el is fogadta azt. A korábbi “társadalmi tulajdonú” vállalatok feletti tulajdonjog ezek után a dolgozók és különböző állami alapok között oszlott meg, a valódi vállalatirányítási jogosítványokat pedig az immár tulajdoni részesedéssel is rendelkező menedzsment gyakorolta. Így a korábbi vállalatvezetői elit formálisan is tulajdonossá vált, feltehetőleg nem függetlenül attól a körülménytől, hogy a szlovén politikai átalakulást – szemben a közép- és kelet-európai országok túlnyomó részével – szinte mindvégig egy reformkommunista elit vezényelte le. Szlovéniában körülbelül az történt, mintha a magyar átmenetet egy Németh Miklós, Gyurcsány Ferenc és mondjuk Csepi Lajos által vezetett politikai erő dominálta volna mindvégig, amely az SZDSZ-szel egyesülve irányította volna a politikai és gazdasági élet egészét. Hogy a valóság ettől mennyiben tér el, arról vérmérséklete és politikai beállítottsága alapján ki-ki maga alkothat véleményt.
ALÁRENDELTEN. Annyi azonban bizonyos, hogy a magyar átalakulás során a hazai nagytőke alárendelt szerepet játszott a külföldi működő tőkéhez képest, ami különösen azzal a Szlovéniával összevetve szembetűnő, ahol a régióban egyedülálló módon a két legnagyobb bankot máig belföldi tőketulajdonosok ellenőrzik. Ezzel szemben a térség többi országában szinte az utolsó regionális pénzintézetig a külföldi befektetők vették birtokukba a bankszektort, amihez képest a magyar menedzsment tényleges ellenőrzése alatt álló OTP üdítően sikeres kivételnek számít. Mindazonáltal a magyar tulajdonosi csoportok társadalmi-gazdasági súlya a külföldi tőkét kezdettől preferáló privatizációs technika következtében regionális összevetésben kifejezetten szerénynek tekinthető.
