 |
Londonból jövök. Megnyitottuk a Magyar Magic – Hungary in Focus elnevezésű rendezvénysorozatot. Változatos életem miniszteri epizódja talán legfontosabb eseményének tekintem e munkát. Rengeteg támadásnak és intrikának kitéve bulldózerként nyomultam, szerveztem és tárgyaltam, több ízben Londonban is, hogy ez a kulturális hadjárat Nagy-Britanniában létrejöjjön. Abban a tudatban, hogy az Európai Unióba lépésünk történelmi pillanatára egy hoszszú és intenzív magyar jelenlét a közösség meghatározó országában a minisztérium és a miniszter egyik legfontosabb feladata. Remek partnerem volt Bogyay Katalin, aki évek óta igazgatja a londoni Magyar Kulturális Központot, és sikerült egy szerény rezervátumból erős, programgazdag intézetet teremtenie, beköltözve a Covent Garden negyedbe, London centrumába.
Egyszóval Londonból jövök. Miniszter utódom elegánsan megadta a módját és meghívott az eseményre, ahogy illik. (Bennfentes pesti cüccögőknek azt szoktam mondani, hogy vegyék már észre, nem kormány-, hanem csak miniszterváltás történt, ugyanannak a kormánynak voltunk/vagyunk a tagjai.) Ez a rendezvény azért nem hasonlítható az eddigiekhez (ami nem jelenti az előzőek alábecsülését Párizsban és Itáliában), mert eddig mindig magyar évadot terveztünk, ez pedig magyar év lesz, 2003 novemberétől 2004 novemberéig. Nem hébe-hóba felbukkanó eseményekkel, hanem zsúfolásig töltve az évet kultúránk színe-javával. Állandó magyar jelenlét, Londonon kívül még tíz városban.
Arany és ezüst mesterművek kiállításán, a pompás Somerset House-ban tartottuk az ünnepélyes megnyitót. Méltóbb környezetben nem is lehetett volna, mint az esztergomi Keresztény Múzeum és a Nemzeti Múzeum lélegzetelállító szépségű kincsei között (már a múzeum igazgatójának is valóban elállt a lélegzete, amikor itthon látta és kiválogatta a tárgyakat). A megnyitón ott volt “mindenki”, élen a kenti herceggel, a brit és a magyar kulturális miniszterrel. Sebestyén Márta gyönyörűen énekelt, és Vukán Györgyék, harsogó sikert aratva, zenéltek. Nagy siker, jó volt ott lenni és magyarnak lenni.
Bizonyítandó a sokszor feledésbe merülő tényt, hogy az ételek, az étkezési szokások is egy nemzet kultúrájához tartoznak, a lüktető Strand bulvár egyik legnépszerűbb és legérdekesebb éttermében, a Salieriben november végén egy hétre átveszi a kulináris hatalmat a pesti Kárpátia. A Salieriről már írtam néhány éve e hasábokon (ebből is látható, Tisztelt Képviselőház, hogy nem csak miniszterként kezdtem Londonba járni). A Salieri igazi bolondos bohémtanya, persze angol értelemben, mert ugyanakkor kifogástalan konyha, kiszolgálás, terítési elegancia jellemzi. Csak a díszletei extravagánsak, színházi rekvizitumok fityegnek költői összevisszaságban mindenütt, a vendégek és a közéjük előszeretettel vegyülő joviális török tulajdonos gyönyörűségére.
 |
Érdekes kísérlet (talán még ki is próbálhatom novemberben) a nagy hagyományú, nemes és előkelő Kárpátia ideköltözése ebbe az üdítően bolondos környezetbe. De hát az ételeknek amúgy sincs semmi közük a díszletekhez, a Kárpátia múlt századfordulós pompája és aranyozott dekorativitása nem az ételfajtákat határozza meg, hanem színvonalra kötelez (noblesse oblige). Gondolom, karakán magyar konyhával őrjítik majd a jó angolokat. Porzó és bibe: gondolom a Salieri konyháját is megtermékenyíti néhány magyar ötlet, és viszont.
Azért most is ettem a Salieriben. Lazac- és rákkölteményt előételnek. Remek, sötét bouillont. Savanyúval és gyümölccsel tálalt kacsamellet. Mázpáncélba öltöztetett parfét. És meghívtak egy “irodalmi” vacsorára is a mindig zsúfolt, divatos Ivy-ba, mely arról híres, hogy Agatha Christie-nél gyakori főszereplő. Bosszantásul: beluga kaviár vízhűtéses edényben, egy szép homár (pompás és strapás), és anyám mámorító csokoládé kochja (ő nevezte így), amilyet évtizedek óta nem ettem. Mondtam már, hogy Londonból jöttem?
