A párbeszéd zenéje

– írja az amerikaivá lett palesztin irodalmár, Edward W. Said a zsidó muzsikussal, Daniel Barenboimmal közösen alkotott könyv bevezetőjében. S hozzáteszi: hogy mi is ez a bizonyos “egész, bevallom, egyikünk se tudja, de kérjük olvasóinkat, barátainkat, csatlakozzanak hozzánk, hogy közösen kiderítsük”.

Edward W. Said 68 éves. Keresztény palesztinként Jeruzsálemben szüle-tett. Gimnazistaként került Kairóból az Egyesült Államokba. Ott épp négy évtizede lett a New York-i Columbia Egyetem tanára. Összehasonlító irodalomtudományi alapművén, az Orientalizmuson (Pantheon Books, Random House, 1978.; magyar fordítás: Európa, 2000.) kívül több más tanulmánykötetet publikált, meg egy önéletrajzi könyvet. Nemcsak professzor, hanem kitűnő amatőr zongorista is.

Daniel Barenboim 1942-ben született Buenos Airesben, hová nagyszülei vándoroltak ki Oroszországból; 10 éves korában került szüleivel Tel-Avivba. Utóbb Londonban, Párizsban, Jeruzsálemben, Chicagóban és Berlinben élt. Több éve a chicagói szimfonikus zenekar és a berlini opera zeneigazgatója.

Barenboim és Said régi barátokként sokat beszélgettek, olykor nyilvánosan is. Ilyen volt 1995-ben a Columbia Egyetem Miller Theaterében folytatott dialógusuk Wagnerről, majd öt évvel később szintén New Yorkban a beszélgetés, melynek során Barenboim egy Beethoven-ciklusa alkalmából a Carnegie Hall művészeti vezetője, Ara Guzelimian faggatta a két barátot, a zenészt és a zeneértőt. Said és Barenboim aztán őt kérték fel, hogy szerkessze közreadhatóvá ezeket és egyéb, magnószalagon rögzített, csapongó és közérdekű párbeszédeiket.

Guzelimian egyébként Kairóban felnőtt örmény volt, mielőtt amerikai lett. A könyv e mellett közli Said cikkét a Wagner-interpretációival, s emlékezetes jeruzsálemi koncertjével Izraelben vihart kavart Barenboimról, s utóbbinak a New York Review of Booksban publikált esszéjét a németekről, a zsidókról és a zenéről.

Barenboim Busonit idézi, aki szerint hangzó levegő a zene. Következik ebből, gondolom, hogy be kell lélegezni. S ha az igazi párbeszéd leginkább a zenéhez hasonlítható, akkor az azt jelenti, hogy egyrészt lélegzésre ad alkalmat, másrészt meg tele van ismétlésekkel, variációkkal, visszatérően változó motívumokkal. Said és Barenboim párbeszéd-könyve ilyen értelemben is zenei.

Aktuálpolitikai kérdésekben a beszélgetőtársak nyílván nem értenek egyet. A dialógus érdemi vezérfonala azonban nem közvetlenül politikai, még kevésbé aktuálpolitikai. Mintája inkább az az epizód, amelyiket közösen felidéznek, s amelyik indokolja, hogy miért ajánlják könyvüket a Nyugat-Keleti Diván Műhelyén részt vett ifjú muzsikusoknak. 1999-ben Goethe születésének 250. évfordulója alkalmából Said és Barenboim szervezték és irányítot-ták ezt a Műhelyt Weimarban, vagyis Buchenwald szomszédságában. Arab, zsidó és más zenészeket hívtak meg oda Izraelből, több arab országból, máshonnan, így természetesen Németországból is. A nap zenekari próbái után Said vezette a vitaesteket. Arab-zsidó meg arabközi ellentétek villogtak élesen a weimari estben. Aztán kitűnő koncert lett a dologból, s valami nehezen leírható, tehát életre szóló közös élmény, ami után a kínos politikai ellentéteket meg lehet beszélni vagy gondosan és tudatosan el lehet hallgatni. Civilizált a hely, ahol ez lehetséges. E párbeszéd-könyv egyike az ilyen civilizált helyeknek.