Ezek közül való a Villamos-végállomás. Idézek belőle:
“Ez mindig furcsa hely volt. A villamos befutott egy völgytorokba, ment, ment, egyre szűkülő úton, aztán szemből is felszökött a hegyfal, s a villamos megállt. Katlan. Fokozhatatlan végállomás.
Körös-körül terméskő fallal bélelve a völgy, kő-szoba az ég alatt. Szűk bejárata fölött híd feszítve, íjhúr a katlan-szoba félkörívén, kinyitva és bezárva a teret.
Az állomásépület favázas. Cifrázatok, vasrács sárgára festve. Századvégi öntöttvas-líra. Intim, viktoriánus kis végállomás.
Fokozhatatlan, intim, viktoriánus. Azok a korán kivilágított kis villamoskocsik – ez egykocsis viszonylat -, amint kizúgnak az estébe, elavult szentjánosbogarak…”
Aki járatos a régi villamosjáratokban, felismerheti a Zugligeti út egykori villamosát, s az ódon elhagyott, világvégi kísértetépületet, mely a völgytorokban emlékeztetett (netán ma is?) a régi villamosra. Viszont ha az ember a mostani végállomásnál, Budagyöngyénél leszáll, és arra veszi útját, ahol a villamosok óriás üvegcsarnokokban alszanak, megtalálja azt a vendéglőt is, melyet tulajdonosa – a szakma népszerű Alizkája – stílusosan Remíznek nevezett el. Tízegynéhány éve a legjobb vendéglők közé számít Budán, meg is látszik a forgalmán, még ezen a turisztikailag gyengébb nyáron is mindig zsúfolásig tele volt. Az épület utcára néző oldalán (Budakeszi út), az “egykocsis viszonylat” relikviájaként egy régi villamos orra (vagy fara?) van megépítve. Fiatal pároknak a legalkalmasabb kuckó a csókolózásra (ők döntik el, hogy orrban ülnek vagy farban).
Remek, régimódi zongoraszó tölti ki, és puha, nem tolakvó trombitahang. Gyakran járunk ide, mert kitűnő a konyha és megnyugtató a hangulat. De olyan vacsorát még nem ettem, mint legutóbb: a vendég hozott anyagából. Barátom, ki pusmogó-szomszédom volt a kormányüléseken, nagy vadász. (És nem csak azóta, mióta kormányüléseken ül.) Lőtt egy őzet. Én még csak gázoltam, és akkor is annyira sajnáltam szegényt, hogy őz-gyászomat csupán autóm szétroncsolt orra fölött érzett gyászom nyomta el. Barátom tehát bevitte a meglőtt párát Alizkához. Csinálna barátainak sokfogásos vacsorát tisztán ebből az állatból.
Félelmetesre sikerült. Két előétel is követte egymást. Kezdtük egy nagyon ravasz fogantatású őzpástétommal tésztakosárkában, hozzá félbevágott, nagykalapos vargányát, valamint kucsmagombát adtak vajban pirítva. Én körülbelül be is fejeztem volna aznap estére. De akkor jött a resztelt őzmáj szarvasgombával! Az igazság az, hogy nem találok megfelelő jelzőt hozzá. Mondjuk: jó! Részletesebben: nagyon jó! Ráadásul a Chéf illusztrációképpen behozott megmutatni egy tányér szarvasgombát (aranyáron mérik). Tudnivaló, hogy láthatatlanul nő a föld alatt, a szarvasgombavadász kutyákkal és disznókkal keresteti meg búvóhelyén. Még sosem láttam natúr állapotában: gusztusos fogású, ikrás burka van, s belül vajszínű. Szép.
Főfogásnak omlósra puhított őz-szeletek következtek vadasan, miskolci kocsonyaként remegő zsemlegombóccal, tökéletes mártással nyakon öntve. Hihetetlen, mit lehet kihozni egy őzből. Elsütöttem a hülye viccet (most újfent), hogy ezek után édességnek őzgerinc kellene. (Emlékeznek rá? A kommün vezető édessége volt. Létezik még?) Ehelyett megérkeztek a kis szilvalekváros batyuk, melegen, Alizka szokásos figyelmessége vendégeinek. Citromos sorbet-et ittunk rá, hogy életben maradjunk. Végállomás. Nemes Nagy Ágnes. Távolról vijjog egy mentőautó. Nem kellene idehívni?
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
