Svédország külügyminiszterének meggyilkolása a választóknak csupán 5 százalékát befolyásolja döntése meghozatalában az euró bevezetéséről folytatott vasárnapi népszavazáson – a múlt hét közepén elvégzett felmérésük alapján erre a következte-tésre jutott a közvélemény-kutatók egy része, s nekik lett igazuk. S persze azok is igazolva látják magukat, akik szerint a tragédia kiváltotta bizonytalan légkörben az emberek inkább a megszokotthoz ragaszkodnak majd. 
JÓLÉTI VOKS. Marad tehát a korona. A svédek az utóbbi hetek előrejelzéseinél is számottevően nagyobb különbséggel – 56,1:41,8 arányban – megszokott jóléti rendszerük fenntartása mellett voksoltak, ami rossz hír a stockholmi üzleti életnek, s személy szerint Göran Persson kormányfőnek. A nagy tét ugyanis meglehetősen furcsán rendezte át az évek óta megcsontosodott skandináv erőviszonyokat. A kormánypárti szociáldemokraták a legerősebb ellenzéki erővel, a konzervatívokkal, valamint a “big business”-szel közösen kampányoltak az euró mellett.
Ennek a tábornak volt szinte emblematikus figurája Anna Lindh, a nemzetközi életben talán legbefolyásosabb észak-európai politikus, akiről Colin Powell amerikai külügyminiszter azt találta mondani, hogy három jó dolog van Svédországban: az Abba, a Volvo és Anna. (Mire az érintett visszakérdezett: Csak a harmadik lennék?) S aki úgy tudta megszemélyesíteni a skandináv demokráciát, a politikusok spontán “népközeliségét”, hogy nagy tömegek számára a nyitottabb, átláthatóbb, az átlagember számára is szimpatikusabb Európai Uniót jelentette. Egy szemléletes példa, amit nem a pr-menedzserei, hanem a tárgyalópartnerei szivárogtattak ki: Jack Straw brit külügyminiszterrel azért szakított félbe egy fontos megbeszélést, mert telefonon el kellett igazítania a kisfiát, aki kizárta magát a lakásból.
Kényszerpályák
Bizonyos szempontból igencsak hasonlítanak a svédországi euróellenes érvek egy részére az ugyanebben a tárgyban elhangzó magyarországi megnyilatko-zások. A szuverenitás elvesztését fölemlegető ellenzék rendre arra figyelmeztet, hogy a közös pénz bevezetésével úgy nő majd Brüsszel – és az ECB-nek otthont adó Frankfurt – befolyása a hazai ügyekre, hogy azzal arányosan csökken az Országgyűlés bele-szólása. Az érvelés hitelességét mindazonáltal jócskán gyengíti, hogy éppen a most leghangosabb Fidesz volt az a politikai erő, amely kormányzása idején, 2000-ben először meghatározta a Gazdasági és Pénzügyi Unióhoz (EMU) való csatlakozás céldá-tumát: 2006. január elsejét.
“Már az Orbán-kormány időpont-megjelölését is korainak és politikailag motiváltnak éreztem, amelynek nyilvánvaló célja az lett volna, hogy már jó előre tematizálják a 2006-os választási évet. Ugyanígy nem értek azonban egyet azzal sem, hogy a Medgyessy-kormány most célul tűzte ki a 2008-as csatlakozást” – hangsúlyozza Dezséri Kálmán, a Világgazdasági Kutatóintézet (VKI) tudományos főmunkatársa. A legtöbb uniós tagjelölt hivata-losan nem is határozott meg céldátumot, csupán arról beszél, hogy mielőbb, de csak a “megfelelő időben” csatlakozna az euróövezethez.
Szól ugyan érv amellett, hogy egy dátum meghatározásával a kormányzat afféle igazodási pontot adjon a gazdasági élet szereplőinek. Ennek révén ugyanis az üzleti körök minden bizonnyal jobban igyekeznek majd megfelelni az euróöve-zetbeli működés feltételeinek. Az önálló monetáris politika esz-közeinek elvesztése ugyanakkor komoly gazdasági sokkhatást okozhat a közös valuta országai-étól a versenyképességi és termelékenységi mutatók terén elmaradó magyar munkaerőpiacon.
Az persze aligha lenne szeren-csés, ha Magyarország az euró-csatlakozás után nyomban megsértené annak szabályait. Így viszont, miután a költség-vetési hiányt szigorú keretek közé szorítja a stabilitási paktum, a kamatpolitika pedig az Európai Központi Bank döntési hatáskö-rébe kerül át, egy lefékeződő gazdaságot egyedül a reálbérek csökkentése árán lehet majd valamelyest mozgásban tartani.
A személyes kockázatvállalás azonban végül nem politikai kudarcba, hanem egy érthetetlen és ma még megmagyarázatlan személyes tragédiába torkollott. A külvilág által mindig is racionálisként ismert svédek pedig különválasztották érzelmi felindulásukat és gyakorlati érdekeiket. A kisvállalkozók és a nagyvállalati vezetők azon érvelésével szemben, hogy az euró beruházásokat vonz majd, növeli a kereskedelmi forgalmat, megszünteti az árfolyam-kockázatot, csökkenti a kamatlábakat, könnyű volt ellenérveket találni egy olyan országban, ahol a növekedés az eurózóna átlagánál nagyobb (az idén várhatóan 1,3 százalékos, szemben a 0,6-os átlaggal), a munkanélküliség pedig alacsonyabb (5,4 százalék, szemben a 9 százalékkal). Egy ilyen országban tehát, ahol a rendkívül mély szociáldemokrata gyökerek miatt ráadásul állandó gyanakvás lengi körül a politikai és üzleti elitet, táptalajra találnak az olyan vélekedések, mint amilyet a kampányban meggyőzően érvelő Peter Eriksson is hangoztatott. Kalix városka polgármestere, az egyébként meglehetősen kicsiny svéd zöld párt vezetője szerint “sokan úgy érzik, hogy ezek a nagyvállalati fickók azért akarnak csatlakozni a közös valutához, mert az majd az adók és a jóléti rendszer csökkentését kényszeríti ki”.
NEM VONZÓ. Kétségtelen, a svédek azt látják, hogy miközben náluk a közkiadásokat egyensúlyban tudják tartani, jegybankjuk független kamatpolitikája pedig nagyobb játékteret biztosít a stabilizációhoz, addig az Európai Központi Bank (ECB) egyelőre felemás sikerrel küzd a zóna válságával, a tagállamok pedig egymás után ráznák le magukról a stabilitási paktum béklyóit.
Ezért is utasították el az északi ország lakói olyan meggyőző arányban az eurót, hogy a kérdésfeltevés megismétlésére most évekig aligha kerül sor. A rövidebb távú hatások közül annyi máris látszik, hogy Göran Persson kormányfő számára nem csekély feladat lesz a kampány során mélyen megosztott szociáldemokrata tábor újraegyesítése. Máris felerősödtek az előrehozott választást sürgető hangok. Nem lett könnyebb Tony Blair brit kormányfő helyzete sem, aki eddig még lebegtette, hogy a következő, 2006-ban esedékes választások előtt megtartják-e az euró-referendumot. Az ugyancsak referendumot mérlegelő dánok nevében Anders Fogh Rasmussen miniszterelnök azt nyilatkozta ugyan, hogy a szomszédos országban történtek semmilyen hatással nem lesznek a dániai döntésre, ám az elemzők nem ilyen magabiztosak. A dánok 2000-ben egyszer már nemet mondtak az euróra, s ha a pillanatnyi felmérések szerint most győzhetne is az “igen”, a megmérettetés a legkorábban csak a jövő év második felében esedékes. Annak pozitív kimenetele esetén csatlakozna csak az ország az ERM II rendszerhez, ahol két évet kell eltölteni a “várakozólistán”. Miután pedig az EU-ba jövőre belépő új tagállamok közül sem valószínű, hogy bármelyik is teljesítené 2006-ra a tagság kritériumait, nem várható, hogy az unió jelenlegi költségvetési ciklusában újabb résztvevővel bővülne az eurózóna.
