 |
| Halászkert, Balatonfüred |
Ez a múlt, ez a hagyomány nem csak szóbeszéd, hanem látszik, eleven, érzékelhető. Épületei szépek vagy készülnek a szépülésre, látható, ahogy évről évre terjeszkedik ez a szépítő buzgalom. MSZP és SZDSZ vezetés után jelenleg a Fidesz van soron, de a polgármesterek rokonszenves lokálpatriotizmusa a jelek szerint nem pártfüggő. És meg is becsülik egymás munkáját. (Nem lehetne esetleg… netalántán… másfelé is?…) A városnak hangulata, lírája van, különösen ilyenkor ősszel, amikor szerintem amúgy is legvarázslatosabb a Balaton, valami végtelenül nyugalmas, szőke szelídség terül fölé, költők és festők örömére. Ilyenkor szép, lassú öregedésre támad az embernek kedve, és nem is fáj annyira, ha ilyenek a díszletek.
Nem véletlen, hogy ennyi szép tradíciót gyűjtött maga köré ez a város. Például az Anna-bál. Az első dunántúli kőszínház. Az itt üdülő Jókai, akinek a villáját ma is megcsodáljuk. Az itt gyógyuló Nobel-díjas indiai költő, Rabindranath Tagore, híres emlékfájával. Az évtizedek múlva itt gyógyuló, ugyancsak Nobel-díjas olasz költő, Salvatore Quasimodo, aki ugyancsak emlékfát ültetett. Azután az ide szerelmesedett magyar költők, művészek hada, felsorolni se lehet őket, kiknek két fő gyűjtőhelyük volt: a nevezetes szívkórház, remek orvosaival, és a nevezetes Lipták-ház. (A művész-szalont vezető házaspár az égi szalonból nyilván elégedetten nézi, hogy otthonuk ma irodalmi fordítóházként működik az ő szellemükben, mint a magyar irodalom külhoni terjesztésének fontos műhelye.) A tradícióhoz tartoznak az egykori Balatoni Intéző Bizottság kulturális páholyának hajókázással egybekötött ülései, amikor is Illyés Gyula, Keresztury Dezső, Simándy József, Borsos Miklós társaságában diskuráltunk Balatonról, irodalomról, mindenről.
Hagyomány nemcsak keletkezik, hagyományt teremtenek is. A viszonylag újak egyike az 1992-ben alapított Salvatore Quasimodo Költőverseny, végén a díjkiosztó ünnepséggel. Bárki benevezhet, bárki küldhet verset (ez rengeteg-száz költeményt jelent, súlyos tapasztalatból mondhatom, mint a zsűri tíz éven át volt tagja). A tradíció, olasz partnerséggel, beérett, nemzetközi hírű, rangos esemény lett belőle. Most volt a XI. találkozó. Szelíd, szép időt adott az Isten hozzá, megfőni se kellett, de ázni sem. A nagyon kellemes és abszolút korszerű Club Imolában laktunk (wellness!). Előző életemben már írtam erről a kifogástalan intézményről.
Megérkezvén délidőben, megebédeltünk a Halászkertben. Rég jártam itt, nem tudom, most kinek a tulajdona, de szépen rendbetett, jól karbantartott, színvonalas étterem, példásan udvarias és gyors pincérgárdával. A kellőképpen hűtött Unicum után (jó pont!), még mielőbb bármit rendeltünk volna, elénk tettek egy tálat, melyen szép sötét bélszín-carpaccio, pármait idéző sonka, és sárgadinnye trónolt: ez a jó módi egyre terjed hál’ istennek. Mint ahogy egyre több helyen újra fellelhető régi kedvencem, a korhely halászlé. Feleségem elégedett volt a túrós csuszás harcsapaprikással, én viszont lecsós harcsamájat ettem, mely annyira pompás volt, hogy bizony csak éjfélre sikerült megemésztenem. A lenyűgözően nehéz és egészség-telen menü méltó zárásaként vargabélest ettünk. A totális K.O. állapotot mindvégig enyhítette egy fantasztikus bor, mellyel eddig még sosem volt szerencsém találkozni: a Figula-borászat 2001-es pécselyi “Semillon and Olaszrizling”-je. Nagyon száraz, nagyon karakteres remekmű, pikáns nemespenész-borzongás kísér a szájpadlaton minden korty után. Én amúgy is úgy szeretem, de ezt a bort valóban csak kortyonként szabad inni.
