 |
Azóta közel negyedszázad telt el, és a bulvársajtó jóvoltából a hősökről szóló mesék helyét tiszavirág-életű sztárok történetei vették át, a publikum üdvére és épülésére.
De hát hová lettek az igazi hősök, a valódi nagy emberek? Köszönjük, jól vannak, még ha nem is váltak belőlük sztárok, nem szerepelnek botrány-lapok címlapjain, s a tévéműsoroknak is csak ritka vendégei. Amit pedig aligha vonhatunk kétségbe: a világ sorsára jelentős hatást gyakorló igazi nagy embereknek a történetével, “a nagy tetteikről szóló mesékkel” feltétlenül érdemes megismerkednünk. S ha még azzal is számot vetünk, hogy korunk hősei között szép számmal voltak rendkívüli tehetségű, kalandos sorsú magyarok, akik ugyan sikereiket az Óperenciás tengeren túl érték el, azonban anyanyelvüket nem felejtették el, és megtartották kötöttségüket szülőhazájukhoz is, akkor minden érv amellett szól: ismerkedjünk meg életük regényével.
NEM A HÍRNÉVÉRT. Ezért méltatjuk örömmel a közel száz évet megélt világhírű Nobel-díjas fizikus, Wigner Jenő emlékiratait. Ez a messziről indult, viszontagságos életű, sikeres tudós rendkívül szerény ember volt, aki voltaképpen minden elért, amit egy kutató elérhet. Mondandóját így kezdi: “Soha életemben nem érdekelt a hírnév.” Holott abban bőven volt része “a világ első reaktormérnökének”, akinek – enyhe túlzással – történelmi tette azoknak a reaktoroknak a tervezése, amelyek plutóniumot termeltek az (első) atombombához. Wigner is a marslakók csapatába tartozott. Azokhoz a Manhattan-tervben szereplő magyarokhoz, akiket, “különösen Szilárdot, Tellert, Neumannt és Wignert az amerikaiak valamiféle csodabogaraknak tartottak”. Rájuk ragadt a nem igazán racionálisnak mondható “marslakók” kifejezés. “Talán azért is, mert mi magyarok jobban összetartottunk, ami természetes is volt, hiszen hazánk történelme, nyelve, gondolkodásmódja egyaránt sajátos, mások számára rendkívüli és különös” – írja Wigner. S még hozzáteszi: sikerük valódi rugója azonban valószínűleg a kényszerű emigráció.
Szóljunk most a barátokról, akikről szerzőnk érzékletes portrékat vázol fel. A barátság még az evangélikus gimnáziumban kezdődött Neumann Jánossal, aki már a középiskolában mindenkit túlszárnyalt, így Teller Edét és Szilárd Leót is. Wigner rendkívül nagyra becsüli a sokoldalú zseniális tudóst, a nagy matematikust, a “számítógép atyját”, a fiatalon, 53 éves korában elhunyt Neumannt. Megmaradt szoros kapcsolata az 1933-ban Németországból kivándorolt Szilárd Leóval is, akit leginkább “az atombomba egyik bölcs nagybátyjának” nevezne. Róla írja: “A nagy emberek minden erényével és hibájával megáldott álmodozó volt, számtalan eredeti ötlete volt, kidolgozásukat azonban másoktól várta.”
HARC A BOMBÁÉRT. Térjünk rá a világháború történetének végkimenetelét alapvetően eldöntő atombomba előállításának néhány kevéssé ismert, ám lényegbevágó részletére. Amikor az Európából menekülő kutatók kezdték felhívni a figyelmet a német atombomba veszélyére, “az amerikai hadsereg úgy vélte: a bomba terve nem több, mint egy európai emigráns csoport fantazmagóriája, néhány aggodalmaskodó külföldi őrült ötlete”. Nem lévén “igazi amerikaiak”, ki kellett találniuk, mitől is vennék őket komolyan az illetékesek. Ezért Wigner és Szilárd felkeresték az Amerikában is nagytekintélyű Einsteint, akinek levelét a fenyegető veszélyekről 1939. augusztus 2-án elküldték Roosevelt elnöknek. Ezután annyi történt, hogy egy kormánybizottság ülésén 6 ezer dollárt (!) szavaztak meg a kutatásra. Ezután hosszú csend, mígnem az 1941. december 7-i japán támadás következményeképpen már óriási pénzösszegeket és korlátlan számú munkaerőt szabadítottak fel a Manhattan-tervre. A marslakók tevékeny közreműködésével pedig megszületett az atombomba.
A háború után a fizika terén bekövetkezett óriási fejlődés hatására a fizikusok is kénytelenek voltak kilépni a szelíd, csendes magányból, s a pályát elárasztották a karrieristák, mert hogy a természettudományos karrier akkortájt már tényleges hatalmat és befolyást ígért – olvassuk. Wigner folytatta kutatásait, örömmel visszatért a princetoni egyetemre, s (köz)ismertsége okán beválasztották egy sor tudományos és kormánybizottságba. 1963-ban megkapta a fizikai Nobel-díjat. “Azt hittem, valami tévedés történt. Arra gondoltam, a teljesítményem alapján talán meg sem érdemeltem a kitüntetést” – írja.
A recenzens viszont úgy gondolja: Wignernek ugyan volt mire szerénynek lenni, ez a szerénység azonban kissé túlzott. S hivatkozzunk egy kollégájának véleményére: Wigner szerénysége csak látszólagos, mert jól ismeri saját értékét, s szerény viselkedése csupán védelem a külvilág felé. Nos, akár így van, akár másképpen, Wigner megérdemelte a magas kitüntetést. Maradt azonban a kétely: miért éppen őt tisztelték meg ezzel az elismeréssel, aki – mint Marx György A marslakók érkezése című kitűnő könyvében olvassuk (Figyelő, 2000/36. szám) -, a négy barát (rajta kívül Lánczos Kornél, Neumann János, Teller Ede) közt a leglassúbbnak tartotta magát, miközben nemcsak friss ötletekkel sziporkázott, hanem be is fejezte a megkezdett munkát. Ezért kapott ő Nobel-díjat.
Nagyon szerencsésnek érzem magam – írta Wigner 90 éves korában. S így fejezi be memoárját: “Az optimista bizonytalannak látja a jövőt.” Ez a nyers, szkeptikus aforizma a kedvencem…Talán igaza van.
