Az természetesen nem kérdés, hogy a maastrichti kritériumokat produkálni kell. A felek leginkább az államháztartási hiány és az infláció mértékéről és csökkentési üteméről vitáznak.
Csermely Ágnes azt írja (Erőltetett menet – Figyelő, 2003/32. szám), hogy “az infláció 2001 óta dinamikusan csökkent, ám a fejlődés most megtorpant”. Ez azonban csak részben igaz. Egyfelől, csak a dinamikus csökkenés torpant meg, nem pedig maga a csökkenés. Való igaz, hogy a 2002-es 5,5 százalékos infláció a 2001-es 9,8 százalékhoz képest dinamikus csökkenést jelez, viszont az azt megelőző három évben az éves 0,2-0,4 százalékpontos mérséklődés a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető dinamikusnak, főleg az 1995 és 1999 közötti átlagos 4-5 százalékponthoz képest. Ne felejtsük el azt se, hogy a 2002-es mérséklődés elsősorban a kedvező világgazdasági eseményeknek, árfolyamváltozásoknak és az olajáresésnek köszönhető.
Sokkal súlyosabb probléma a kormány és az MNB verbális csatája és a hosszú távú gazdaságpolitikai lépések összehangolatlansága. Mindemellett, amikor már úgy tűnik, sikerül végre megtalálni a közös hangot, akkor mindig előáll az egyik fél, s meggondolatlan lépéseivel konfliktust gerjeszt.
Egyetértek azzal is, hogy “a gyors és eredményes dezinflációhoz visszafogott belföldi keresletre, hiteles fiskális konszolidációs pályára és szigorú monetáris politikára van szükség”. Ezen csupán annyiban változtatnék, hogy szigorú fiskális politikára és hiteles monetáris politikára volna szükség, illetve mindennél fontosabb ezek összehangolása. Elsősorban azért, mert a költségvetési hiányra vonatkozó maastrichti kritérium mértéke sokkal kevésbé “lényeges”, mint annak folyamatosan csökkenő és fenntartható szintje. Ez azért nem azt jelenti, hogy 9 vagy akár 5,5 százalékos hiánnyal be lehetne lépni az euróövezetbe, de ha sikerül végigvinni azt a hiánycsökkentési programot, amely mellett a pénzügyminiszter rendszeresen elkötelezi magát, nem lehet probléma e feltétel teljesítése. Ez az ütemterv egyébként hangsúlyosan szerepel a Középtávú Gazdaságpolitikai Programban (PEP) is. Való igaz, hogy az “uniós illetékesek nem leplezett roszszallással vették tudomásul” a 2002-es PEP államháztartási hiányra vonatkozó téves előrejelzését, ez azonban semmi ahhoz képest, ahogy a befektetők és a pénzpiacok reagáltak az MNB és a kormány huzakodására.
Az euró zökkenőmentes hazai bevezetésének egyik legfontosabb feltétele tehát, hogy kialakuljon egy olyan értelmes párbeszéd és összefogás a kormány és a jegybank között, ami lehetővé teszi a kritériumok teljesítését, miközben a kormány végrehajthatja gazdaságpolitikai elképzelését.
SZAKASITS GYÖRGY
közgazdászhallgató
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
