Miért gyűlölik Amerikát?

De hát miért gyűlölnek bennünket? – ámultak el ugyanakkor az amerikaiak. Az Angliában élő szerzőpáros erre a kérdésre keresi a választ új könyvében, a tragikus furcsaságok közt rögzítve, hogy Amerika, vagyis az Egyesült Államok legönzetlenebb gesztusaival is kínosan sokfelé berzenkedést, ellenkezést, bírálatot, elutasítást, mi több, utálkozást és gyűlölködést kelt.

Ziauddin Sardar pakisztáni származású. Angliában több műve zsebkönyvként is megjelent, köztük a “posztmodern életet” A-tól Z-ig áttekintő dolgozat. Merryl Wyn Davies vallásantropológus. A BBC-nél dolgozott. Gyakorló muzulmán, Nagy-Britannia Iszlám Tanácsának kommunikátora. Egyebek közt a Rushdie-ügyről és a nyugati rasszizmusról írt könyvet.

“Aki gyűlöl, az boldogtalan, s épp azért, mert gyűlölködik” – mondta Sardar a könyv francia kiadása alkalmából a párizsi L’Express című hetilapnak. S lefestette, miként tett meg az úgynevezett harmadik (avagy fejlődő) világ politikai és szellemi elitje minden tőle telhetőt, hogy bűnbaknak mutassa Amerikát. Egérutat nyert így ez a méltatlan elit. Saját társadalmának visszásságai és önnön felelőssége homályba vesztek a pompás bűnbak árnyékában.

A könyv ezt az árnyékot járja körül. Tehát részint Amerikáról szól, részint a gyűlöletről. Egyik amerikai és irodalom tanár recenzense szerint a baloldal közismert Amerika-bírálatának majd’ minden elemét előszámlálja, s érdeme éppen az, hogy pontos összefoglalásukat adja.

A bírálat elemei közismertek – az indiánok sorsától a rabszolga-kereskedésen és ideológiáján, meg Allende chilei elnök megbuktatásán át a Nemzetközi Valutaalap politikájáig s az amerikaiak által elutasított kyotói környezetvédelmi egyezményig. Minderről mozaikszerűen és ahistorikusan idéz elemzőket a szerzőpáros. Az így kirakott képet kiegészíti a harmadik fejezet függeléke, mely bő egy évszázad amerikai intervencióit sorolja: 1890 és 2001 között összesen 134-et (köztük: a két világháború, Korea, Jugoszlávia, Afganisztán). Az összeállítást Zoltan Grossman készítette, akit a szerzők úgy mutatnak be, mint “amerikai békeaktivistát és a Counterpunch című szélsőséges lap munkatársát”.) A szerzők konklúziója, hogy Amerika nemcsak “hiperhatalom”, hanem “hiperimperialista” is.

Nézetük, legalábbis számukra, nem kérdéses, ugyanis az övék, s nem rákérdeznek, hanem állítják. Gondjuk viszont az, hogy ekként csakis belebonyolódhatnak kiinduló kérdésükbe, éspedig annak mindkét gubancába. Az egyik az volt, hogy milyennek látja Amerika a világot s a “világ” (értsd: a mohamedán “harmadik világ”) Amerikát. Itt hivatkozási alapjuk a Columbia University palesztin származású professzorának, Edward Saďdnak negyedszázada publikált, s nemrég magyarul is megjelent tanulmánya, az Orientalizmus. Saďd azt vizsgálta, miként alkotta meg az orientalista irodalom és tudományos kutatás a maga tárgyát, a Keletet, mint a külsőnek és másnak a képét. A kép szükségképpen konstruált és történeti.

A problémák másik gubanca társaslélektani. A gyűlölet gerjedését amerikai politikusok az irigység számlájára írják. A leegyszerűsítés azonos szintjén maradva a szerzőpáros cáfolja ezt. A gyűlölet mechanizmusát taglalva a politikai pszichológia és pszichopatológia határán állnak meg, telve közvetítő jó szándékkal. A címben feltett kérdés marad.