 |
Tony Blair a múlt héten túlélt egy sorsdöntő parlamenti szavazást: ellenzéki segítséggel felhatalmazást kapott az iraki katonai akcióra. De vajon a háború végén is ő lesz Nagy-Britannia kormányfője?
– Nem tisztem, hogy találgassak a brit belpolitikai fejleményeket illetően, mindazonáltal tény, hogy Blair miniszterelnök az elmúlt hetekben kétszer is sikerrel fogadtatta el a politikáját a parlamenttel, kabinetje pedig teljes mellszélességgel támogatja őt. Nem látom okát azt gondolni, hogy ne lenne biztos a kormányfő helyzete.
– Közismert, miként ítéli meg a brit közvélemény ezt a háborút. Mit gondol viszont Franciaországról, Németországról és a többi olyan hatalomról, amely az amerikai-brit törekvésekkel szemben makacsul elutasítja az iraki akciót?
– Ezt a kérdést nehezen tudnám megválaszolni, azt azonban elmondhatom, miként vélekedik a brit kormányzat. Nem tagadjuk, hogy vannak nézetkülönbségek London és Párizs, vagy London és Berlin között, de semmiképpen sem érdemes ezeket túlértékelni. Franciaország és Németország kiemelkedően fontos európai hatalmak, amelyekre feltétlenül számítunk azoknak a feladatoknak a megoldásában, amelyek e katonai konfliktus megvívása után várnak ránk. Másrészről Irak ügye nem az egyetlen kérdés, amely ma Európa napirendjén szerepel. A kontinens gazdasági versenyképességének a növelése például a múlt hétvégi brüsszeli EU-csúcsnak is az egyik központi témája volt, és e téren remek az összhang London, Párizs és Berlin között. Említhetném azonban a közös agrárpolitikát vagy egy sor más kérdést: az iraki háború miatti nézetkülönbségek nem árthatnak az e területeken megvalósuló együttműködésnek. Elképzelhetetlen, hogy ne tudnánk rendbe hozni a kapcsolatainkat.
– Ön osztja azt a véleményt, hogy az Irak leszerelését sürgető koalíció “gyengítése” révén elsősorban Franciaország felelős azért, hogy Szaddam Huszein semmibe vette a katonai fenyegetést?
– Mint az nyilvánvaló, mélyen sajnáljuk, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának nem sikerült a tavaly őszi, egyhangúlag megszavazott 1441-es határozat után egy olyan új határozatot elfogadnia, amely kimondta volna, hogy Irak hogyan és milyen formában szegte meg a vele szemben támasztott követelményeket. Meggyőződésünk, hogy Irak csak akkor hajlandó együttműködni, ha a fenyegetés hiteles. Ez utóbbi vezetett bennünket odáig, hogy – legvégső eszközként – végül megindítottuk a katonai akciót. Amint pedig elértük a céljainkat, akkor következik Irak újjáépítése. Bizonyos vagyok benne, hogy ebben a munkában Franciaország és Németország is csatlakozik majd hozzánk.
– Van jövője az európai közös kül- és biztonságpolitikának ez után a diplomáciai válság után?
– Nagy-Britanniának, Franciaországnak és Németországnak egyaránt az a szándéka, hogy biztosítsa a közös kül- és biztonságpolitika megőrzését. Mi több, vannak olyan területek, ahol az sikeresen és kiválóan működik. Ilyen például a közel-keleti politika vagy a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem. Éppen ezért most el kell végeznünk a házi feladatunkat: komoly erőfeszítéseket kell tennünk annak érdekében, hogy újjáépítsük, pontosabban megerősítsünk és kibővítsük a közös kül- és biztonságpolitikát.
– Valóban úgy gondolja, hogy Párizs és London belátható időn belül azonos módon vélekedhet például Európa Amerika-politikájáról?
– Franciaország hamarosan igen nagy mértékben oszthatja a többiek álláspontját, miszerint Európa alapvető érdeke egy konstruktív és együttműködő viszony az Egyesült Államokkal.
– Milyen hatással lehetnek ezek az újkeletű feszültségek az unió bővítésére?
– Eltökélt szándékunk, hogy semmilyen hatással ne legyenek. Igaz, hogy mostanában elhangzottak elbizonytalanító nyilatkozatok, de nagyon meglepődnék, ha a decemberi koppenhágai csúcson megfogalmazott kötelezettségvállalásokról megfeledkezve az Európai Unió valamelyik tagországa a bővítés ellenében foglalna állást. Még inkább meglepne, ha bármelyik kormány azt javasolná, hogy a parlamentek ne ratifikálják a csatlakozási szerződéseket.
– Mindazonáltal a tagjelölt országok az elmúlt időszakban meglehetősen nyíltan kiálltak amellett, hogy az iraki rendezés érdekében akár katonai erő is bevethető. Mennyiben gyengítheti leendő európai pozícióikat ez az Amerika-barát magatartás?
– Egyáltalán nem gondolom azt, hogy a tagjelölt országok támogató álláspontja Amerika-barát diplomáciai meggyőződést tükrözne. Végtére is az, ami mellett kiállnak, nem más, mint a Biztonsági Tanács határozatainak az érvényesítése, egy diktatórikus zsarnoki rezsim megdöntése. Magatartásukat semmiképpen sem lehet aszerint minősíteni, hogy az Amerika- avagy Európa-barát. Már csak azért sem, mert az unió külpolitikája nem Európáról vagy Amerikáról, hanem Európáról és Amerikáról szól. Ezt Magyarország és a magyar kormány ugyanígy látja: Európának egységesnek kell lennie, és a kapcsolatának az Egyesült Államokkal az együttműködésre kell épülnie.
– Mégis, hogyan profitálhat Magyarország abból, hogy a háború pátján áll – amit még az akciót támogató országok listáját közzétevő Egyesült Államok is elismert? Magyar cégek például előnyben részesülnek-e majd, amikor az újjáépítés napirendre kerül?
– Nem hinném, hogy itt olyan fogalmakban kellene gondolni, megtérül-e valakinek az Irak elleni fellépés támogatása. Gyakran ér bennünket az a vád, hogy miközben a terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek elterjedése elleni küzdelemről beszélünk, ez a háború valójában kizárólag az olajról szól.
Szerintem viszont az olajnak semmi köze a történtekhez. Nem azért indult meg az iraki katonai akció, mert az Egyesült Államok vagy Nagy-Britannia így akarná biztosítani a hozzáférését az ország olajkészleteihez, hanem azért, mert úgy véljük, erre szükség van ahhoz, hogy a világ biztonságosabb hellyé váljon.
– Akárhogy is, Irakot újjá kell majd építeni, ami sokak számára remek üzleti lehetőség. Érthető, ha mindenki részt akar venni benne.
– Előbb el kell jutni odáig. Mindenesetre biztos vagyok abban, hogy Irak újjáépítésének transzparens nemzetközi tendereken keresztül, nemzetközi pénzből kell megvalósulnia.
