Első csúcsértekezletét tartja a NATO az előző, Magyarországot is magában foglaló bővítés óta. Egyúttal ez az első csúcs a szeptember 11-i terrortámadások után. S kétségtelen, ez a két téma határozza meg a prágai ülés napirendjét.
Gyarmati István nagykövet, a New York-i Kelet-Nyugat Intézet első elnökhelyettese
A korábbi várakozásokkal ellentétben az újabb bővítés könnyű döntésnek bizonyult. Ez azonban, véleményem szerint, nem annak a jele, hogy a döntés egyértelmű lett volna, sokkal inkább annak, hogy azt nem stratégiai elemzésre alapozták, hanem egyértelműen – egyébként helyes – politikai döntést hoztak, a stratégiai következmények elemzését és kezelését későbbre halasztva. Ezt az is megkönnyítette, szinte kikényszerítette, hogy a NATO-nak Prágában egy másik, ennél sokkal nagyobb jelentőségű stratégiai kérdéssel kell szembenéznie. Nevezetesen azzal, van-e relevanciája a szövetségnek a szeptember 11-e utáni világban, és miként maradhat releváns a fenyegetettség megítélése – és a katonai képességek – tekintetében egymástól egyre távolodó Egyesült Államok és Európa kapcsolatrendszerében.
Az első bővítési hullám politikailag igen pozitívnak bizonyult. A NATO döntéshozatali rendszere nem hígult fel, az új tagok politikailag megbízható szövetségesként viselkedtek. A szervezet nem – pontosabban nem ettől – vesztette el hatékonyságát, a költségek nem emelkedtek. Az új tagok felkészítésének rendszere, a Membership Action Program (MAP) viszonylag hatékonynak mutatkozott: a Prágában meghívásra kerülő országok némelyike felkészültebb a tagságra, mint néhányan a jelenlegi tizenkilencek közül.
ELTÉRŐ KÉPESSÉGEK. Ezzel együtt komoly problémák mutatkoztak a három új tagország katonai képességei tekintetében. Lengyelország előrehaladása volt a leggyorsabb. Varsó teljesítménye, bár nem volt elsöprő, bizonyosan megütötte azt a mértéket, amely már elfogadható az észak-atlanti szövetségen belül. Csehország és Magyarország sokáig versengett az utolsó helyért: a prágai csúcsra azután kiderült, Magyarország került ki “győztesen” ebből a versenyből, miután gyakorlatilag nem teljesítette vállalt kötelezettségeit. Nem azért, mert “túlvállaltuk” magunkat, hanem azért, mert tudatosan nem hajtottuk végre azokat a reformlépéseket, amelyek nélkül semmilyen kötelezettséget sem lehet teljesíteni. Bűnösen elhanyagoltuk a honvédelem, a Magyar Honvédség átalakítását és fejlesztését is: ma gyakorlatilag alkalmazható katonai képességek nélkül vagyunk a NATO tagja, és nem vagyunk képesek alkotmányos kötelezettségünk teljesítésére, a haza védelmére sem.
HELYKERESÉS. A szövetség ezen túlmenően is alapvető problémákkal küzd. A hidegháború vége óta a NATO azon fáradozott, hogy megtalálja helyét az új világrendben, amit szeptember 11-e még sürgetőbbé tett. Megszűnt az az összetartó erő – a szovjet/kommunista fenyegetés -, amely korábban elválaszthatatlanul összekötötte az európai és amerikai szövetségeseket. Ráadásul az Egyesült Államok globális érdekekkel rendelkező globális hatalom, míg Európa számára saját globális érdekeinek fontossága továbbra is messze elmarad a regionális szempontok mögött. Nem csoda, hogy a két fél az elmúlt években egyre eltérőbben ítéli meg a biztonsági helyzetet és a fenyegetéseket, ebből adódóan szélesedett és mélyült a katonai lépességek tekintetében kettejük között fennálló szakadék is.
Fel kell adni azt az elképzelést, hogy az Európai Unió katonai ereje kizárólag béketámogató feladatok ellátásra legyen alkalmas. Fel kell adni azt a – Magyarországon még az európai átlagnál is erősebben jelen lévő – gondolkodást, hogy a honvédelem a haza határainak, az ország területének a védelmét jelenti. Azok, akik – némi nacionalizmussal vegyes jóindulatból – továbbra is a hagyományos honvédelmet tekintik a haderő céljának, és elvetik a katonáknak a határoktól távoli konfliktusokban történő alkalmazását, akik nem hajlandóak az ezzel járó veszélyek vállalására, azok éppen azokat az érdekeket hagyják cserben, amelyek nevében ily módon gondolkodnak és cselekszenek: a haza és az állampolgárok védelmét.
Alapvető gondolkodásbeli változásokra van szükség: Európának fel kell ismernie, hogy nem hagyatkozhat a végtelenségig az amerikaiak erejére érdekeinek képviseletében. Washingtonnak viszont fel kell ismernie, hogy még az Egyesült Államok sem alkalmas a fenyegető veszélyek kezelésére szövetségesek nélkül, első számú szövetségese pedig mindig is Európa lesz.
Tekintettel arra, hogy a biztonság területén az érdekek nagymértékben egybeesnek, a NATO szükségességét nem lehet megkérdőjelezni. Ám nem lehet megkérdőjelezni azt sem, hogy ehhez gyökeresen át kell alakítani a szövetséget. Prága ehhez legjobb esetben is a szerény első lépést jelenti, amelyet azonnal számos továbbinak kell követnie.
