 |
Korzikát látni kell, vagy inkább átélni – tanácsolják a turistaiparosok, érveiket írók, költők tollából kölcsönzött gondolatokkal támasztva alá. Bár valójában ők is tudják, az idelátogató, töltsön el akár heteket is ezen a megunhatatlan, semmilyen általánosan ismert nyaralóhelyhez nem hasonlítható, vad és mégis oly barátságosnak tűnő szigeten, csak önmagát ámítja, ha azt gondolja megismerte, átélte, megértette a hely szellemét. Korzika ugyanis soha nem tárulkozik ki, csak mágnesként vonzza az idegent, aki ha hajóval érkezik, már Bastia kikötőjében megérzi, a befogadó, barátságos tengerparti kocsmák felett tornyosuló építészetileg csodás egységet alkotó öregváros szigorát, zártságát. A keskeny, magas, spalettákkal takart ablakok mögött csak sejthető az élet, és egyúttal az, hogy a bentlakó nem kíváncsi a hívatlan látogatóra. A tengerre néző házakon elvétve fellelhető, mindenfajta dísztől, virágtól mentes teraszok legfeljebb ruhaszárításra szolgálnak, de arra semmiképp, hogy valaki onnan gyönyörködjön a vidám kikötői forgatagban, vagy az elképesztően kéklő tenger látványában. Pedig a korzikai ember szerint Bastia lakói már-már magamutogatóak, nem is igazi korzikaiak. Az igazi Korzika a hegyek között látható, érezhető, kóstolható. “Zöldellő tölgy, boróka, szamóca, varjútövis, hanga, babérbangita, mirtusz, ölelkező iszalag, jerikói lonc, ciszta, rozmaring, levendula, tüskebokor összessége, melyek kócos sörényként terülnek szét a hegyháton”- írta Guy de Maupassant Korzikáról készített jegyzeteiben. És ez még csak nem is teljes felsorolása a buja zöld macchiát alkotó növényzetnek. Ezen a szigeten, amely minden botanikus álma, több mint 2,5 ezer növényfaj található, amely élelmet és egyúttal védelmet nyújtott a mindig is hányatott sorsú szigetlakóknak, akiket oly sokszor kényszerített menekvésre idegen támadó, a keménykezű hatalom, vagy a még ennél is kegyetlenebb öntörvény, a vendetta. A vérbosszú – amelynek Merimé regényének köszönhetően világszerte ismert szimbóluma lett Colomba, a gyönyörű nő – itt még a múlt században is előfordult. A bozótból kiemelkedő sziklákra épített, a völgyekre, tengerekre néző szigorú, szürke kővárosok – Sartene, Olmeto, Corte, hogy csak néhányat soroljunk a legkorzikaibb városok közül – erőt, független gondolkodást és az öntörvény hatalmát hirdetik ma is. E helyeken, ha az ember nem is mutatja meg magát, a kövek igen. Az öreg köveknek lelke van, ami sugároz, mint ahogy az illatok is üzennek. Ez a semmihez nem hasonlítható kakukkfű-, mandula-, fügefa-, gesztenyefa-, rozmaring- és levendulaillat, amelyet a sziget szülöttei (köztük egykor Napóleonnal) soha el nem tudnak felejteni, ez teszi egyszerre oly ismerőssé és barátivá ezt a látszólag barátságtalan, elutasító földdarabot a látogató számára is. A kristálytiszta, még októberben is 20 fokos tenger, a finom homokos part, a kikötői kocsmákban fogyasztható bouillabaisse, a macchiában nevelkedett félig vad disznó húsából készült, a hegyek füveivel aromásított saussison, és a helyi rosé bor vagy a gesztenyesör már csak ráadás az utazónak.
