Vajon Japán készen áll-e egy érdemi gazdasági és bankreformra? A szigetország azon bírálói, akik már alig győzik kivárni, hogy mindezek a folyamatok megkezdődjenek, a minap komoly bátorítást kaptak Koidzumi Dzsunicsiro kormányfőtől. A miniszterelnök ugyanis szeptember 30-án menesztette a bankfelügyelet első emberét, s a helyére gazdasági főtanácsadóját, a reformok iránt elkötelezett Takenaka Heizót ültette. Takenaka ugyanakkor megőrizhette eddigi pozícióját is, azaz az átfogó gazdasági reformokért változatlanul ő felel – így Japánban ma a gazdasági élet minden szereplője az ő szavát lesi.
HANGSÚLYVÁLTÁS. Való igaz, a kabinetátalakítások Tokióban szinte olyan gyakoriak, mint a közlekedési dugók. Ez a mostani azonban mégis más. Mindenekelőtt azért, mert az 51 esztendős, halkszavú Takenaka, a Keio egyetem és a Harvard volt profeszszora – aki szellemességének köszönhetően a diákok egyik kedvence volt – nem rejti véka alá, hogy a japán bankrendszer és általában a gazdaság helyzetét ő maga is rendkívül aggasztónak tartja, semmivel sem kevésbé, mint a kívülállók többsége. Alig néhány órával kinevezése után Takenaka máris sejteni engedte, hogy
komoly politikai hangsúlyváltás van készülőben. Kijelentette ugyanis, hogy Japán pénzügyi rendszere “súlyos beteg és gyógyításra szorul”. Janagiszava Hakuo, a pénzügyi felügyelet előző elnöke bezzeg korábban a valósággal mit sem törődve rendre csak azt ismételgette: a japán bankok, köszönik szépen, remekül vannak.
Takenaka máris összeállított egy munkacsoportot, hogy annak tagjai új megközelítésben próbálják meg meghatározni, miként lehetne rendet tenni a bankszektorban: még október vége előtt az asztalára várja a tervet arról, mi módon kezdjék el megszabadítani a pénzintézeteket rossz kinnlevőségeiktől. Takenaka eltökéltségének egyik legékesebb bizonyítéka,hogy ennek a munkacsoportnak az élére Kimura Takesit állította. Kimura, aki korábban a japán jegybankban dolgozott, jelenleg pedig a KPMG könyvvizsgáló cég szigetországi elnöke, tavaly azzal szerzett magának hírnevet – és váltott ki egyúttal hatalmas felhördülést -, hogy elszántan kiállt a bankok reménytelenné vált hiteleinek leírása mellett. Véleménye szerint ezzel a lépéssel jócskán növelhetnék a gazdaság versenyképességét, aminek a jelentősége mellett eltörpül az a tény, hogy a szóban forgó pénzintézetek többsége alighanem csődbe menne.
Takenaka azonban ennyivel aligha elégszik meg. A nagybankoknál minden bizonnyal újabb könyvvizsgálatot rendel el, hogy az eddig rejtve maradó behajthatatlan követelések is napvilágra kerüljenek. Egy ilyen könyörtelen audit nyilvánvalóan arra kényszerítené a pénzintézeteket, hogy az eddigieknél sokkal nagyobb tartalékokat képezzenek az esetleges későbbi veszteségekkel szemben. Janagiszava (és Koidzumi) mindeddig azt hangoztatta, hogy a japán bankok – 430 milliárd dollárra becsült – rossz kinnlevőségeinek oroszlánrészét 2004-re anélkül is “ki lehet pörgetni”, hogy az az adófizetőknek egyetlen fillérjükbe kerülne. Takenaka és még sokan mások ezzel szemben azt állítják, hogy a behajthatatlan követelések összege sokkal nagyobb, akár az 1100 milliárd dollárt is elérheti. Néhány hónappal ezelőtt ez ösztönözte arra Takenakát, hogy a kötelező politikai etikett szabályait felrúgva nyíltan megbírálja Janagiszavát, mondván: az ő felügyelete mellett zajló könyvvizsgálatok minden jel szerint feltűnően elnézőek.
ELTÉRŐ NÉZETEK. Középtávon Takenakának el kell döntenie, vajon a bankoknak szükségük van-e a közpénzből való feltőkésítésre. Janagiszava váltig állította, hogy nincs szükség ilyesfajta mentőakcióra. Mi több, menesztése napján arra figyelmeztetett: ha úgy kísérlik meg orvosolni a problémát, hogy még több pénzt pumpálnak a bankokba, azzal csak azokat a struktúra-átalakítási erőfeszítéseket gyengítik, amelyekkel a pénzintézetek ma próbálkoznak.
Három forgatókönyv a japán bankszektor megmentéséreKIBEKKELNI.
Ez a legkockázatosabb lehetőség – sem az IMF, sem Washington nem nézné jó szemmel. A reformellenes erők ennek ellenére megpróbálhatnak az állami nyugdíjalapok pénzéből új életet lehelni a részvénypiacba, hogy így enyhítsék a bankokra nehezedő nyomást, anélkül, hogy azoknak vissza kellene szorítaniuk rossz hiteleiket.
TŐKEINJEKCIÓ. Japán 1998-ban és 1999-ben 80 milliárd dollárt áramoltatott a nagybankokba, de ezt a pénzt egy feneketlen zsákba öntötte. Ha most is ezt a megoldást választja, és nem szigorít a feltételeken, csak azt éri el, hogy a bankok az extra tőkét a szakadék szélén táncoló hitelezőik életben tartására költik.
ÁLLAMI MENTŐÖV. Amerikai mintára a japán kormány úgy is dönthet, hogy közpénzeket pumpál az állami tulajdonú R&C pénzintézetbe, amely felvásárolja a kereskedelmi bankok rossz hiteleit, majd átstrukturálja azokat vagy szükség esetén bezáratja az életképtelen vállalatokat. Mindez súlyos érvágás lenne az adófizetőknek, hiszen az R&C hiteleit aztán továbbadnák magánbefektetőknek.
Logikus megközelítésnek tűnik – különösen azok után, hogy 1998-99-ben egyszer már 80 milliárd dolláros mentőövet dobtak a bankoknak, az akció azonban csúfos kudarccal végződött -, ám ez a nézet csak akkor állja meg a helyét, ha feltételezzük, hogy a pénzintézetek valóban maguk is komoly erőfeszítéseket tesznek. Ebben azonban sokan kételkednek. Takenakának és Hajami Maszaru jegybankelnöknek például meggyőződése, hogy jó néhány japán bank menthetetlenül zuhan lefelé. A szigetországi vállalatok gyenge bevételei, a defláció és az ingatlanárak összeomlása ugyanis gyilkos elegyet képeznek: mire ilyen körülmények között a bankok leírják régi rossz kinnlevőségeiket, már az új hitelek is behajthatatlanokká válnak. Ráadásul az előző, szeptember 30-val zárult pénzügyi félévben a Nikkei részvényindexe 15 százalékot zuhant, ami a bankoknak mintegy 28 milliárd dollár veszteséget okozott, “hála” a birtokukban lévő jókora japán vállalatirészvény-csomagoknak. Ennek az összegnek egy részét alaptőkéjükből kell leírniuk. A Nikkei pedig a pénzügyi szektort érintő kormánypolitika – bankcsődök sorát előrevetítő – módosulása nyomán október első felében még tovább esett, és immár 19 éves mélypontra ereszkedett.
Tény, a szigetország bankjai megérdemlik, hogy megemlítsük azt a 672 milliárd dollárnyi rossz követelést – döbbenetes összeg -, amelyet Japán 1990 óta tartó recessziójának kezdete óta leírtak. Csakhogy mindez szemernyit sem javított a pénzügyi helyzetükön. A hivatalos adatok szerint a behajthatatlan követelések az összes bankhitel 7-8 százalékát teszik ki, magánelemzők azonban 10-15 százalékra teszik ezt az arányt. Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában ugyanez mindössze 2-3 százalék. A szigetországban eddig leírt kinnlevőségek javát azoknak a vállalatoknak a hitelei adták, amelyek elsőként estek áldozatul a japán buborékgazdaság kipukkanásának: mindenekelőtt az ingatlanügynökségek és a nem banki pénzügyi szolgáltatók. Mára azonban – három évi szakadatlan defláció után – a rossz hitelek problémája sokkal szélesebb kört érint: immár megfertőzte a jelentősebb kereskedelmi cégeket és építőipari vállalatokat is.
ELŐTTÜK A SZAKADÉK. Más szóval egy új, alighanem még az eddiginél is pusztítóbb hitelválság kezdődött. A Nemzetközi Valutaalapot (IMF) és a Bush-adminisztrációt pedig aggodalommal tölti el, hogy a Tokió által hivatalosan elismert 430 milliárd dollárnyi behajthatatlan banki kinnlevőségen felül további mintegy 845 milliárd dollár azoknak a hiteleknek az összege, amelyek a hatóságok szerint “megkülönböztetett figyelmet” követelnek. Ezeket az aggodalmakat a Standard & Poor’s minapi jelentése sem enyhítette. A dokumentum szerint ugyanis ebből a 845 milliárd dollárból akár 162 milliárdról is lemondhatnak, ha a gazdaság ismét recesszióba süllyed, és az 1992 óta folyamatosan csökkenő ingatlanárak tovább esnek. “Egy ekkora veszteség a teljes japán bankszektor négyéves működési profitját tenné semmissé” – érzékelteti a nagyságrendeket Nemoto Naoko, a Standard & Poor’s jelentését készítő egyik közgazdász.
Ha Nemotónak igaza van, a pénzintézetek hamarosan sorban állnak majd az állami milliárdokért. Sőt, a jegybank ezt meg sem várva máris lépett: október 11-én bejelentette, hogy korábbi ígéretéhez híven 2 ezer milliárd jen, azaz mintegy 16 milliárd dollár értékben vásárol a kereskedelmi bankok birtokában lévő részvényekből.
Takenaka vitathatatlanul tisztában van vele, mit kellene tenni, ahhoz azonban, hogy a bankreform-csomagot elfogadtassa a törvényhozással, mesteri szinten kell értenie a politikai belharc művészetéhez. Még az sem biztos ugyanis, hogy Koidzumi hajlandó lenne kockára tenni hosszú idő után ismét javuló népszerűségét Takenaka fájdalmas és költséges szerkezetátalakítási elképzeléseinek támogatásával. Takenaka számára mindenesetre intő jel, hogy egykor Janagiszavát is úgy fogadták, mint a reform ígéretét. A rendszer azonban végül legyőzte őt.
