Coca-Cola Police – piros-fehér csíkozású, amerikai terepjáróik után így emlegetik a helyiek az UNMIK, az ENSZ koszovói missziója mintegy 4,5 ezer, Koszovóba delegált rendfenntartóját. Akár a rokonszenv megnyilvánulása ez az elnevezés, akár az ellenérzéseké, mindenképpen tény: a jugoszláviai tartományban 1999 nyara óta a rendőrség, a legtöbb közszolgálatot ellátó intézményhez hasonlóan, külföldi szervezetek irányítása alatt áll.
E politikai és közigazgatási függőség mellett természetesen a gazdaság is fölöttébb kiszolgáltatott. Iain King, az UNMIK egyik helyi vezetője mégis már ma “a Balkán leendő tigrisének” nevezi a mintegy 2 millió lakosú, 10 ezer négyzetkilométer kiterjedésű tartományt. E titulusra Koszovót néhány, valóban lélegzetelállító mutató érdemesíti. A gazdasági növekedés az elmúlt két évben 10 százalék körül alakult, és az idei várakozások is 7 százalék feletti erősödést valószínűsítenek. A GDP egyharmadát pedig a külföldről beáramló tőke adja. Ezekre a számokra más “tigrisek” is büszkék lehetnének.
“A 10 százalékos növekedéssel van egy kis gond: az még mindig csak arra elég, hogy a gazdaság visszajusson a korábbi állapotába. Az igazi feladat azonban az lesz, hogy onnan tovább bővüljön a gazdaság” – int a számok óvatos kezelésére King. Mi tagadás, a korábbi szint sem volt éppen magas. A kilencvenes években Koszovó Jugoszlávia legkevésbé fejlett területe volt, a hivatalos statisztikák szerint az egy főre jutó GDP 400 dollár körül mozgott. Igaz, ezek a számítások nem vették figyelembe a feketegazdaságot. Márpedig a kilencvenes években, amikor a helyi albán lakosság bojkottált minden jugoszláv intézményt – így az adóhatóságot is -, a feketegazdaság akár túlsúlyba is kerülhetett.
A külföldről beáramló tőke nagysága szintén csalóka. Annak ugyanis két fő forrása van: a külföldön dolgozó családtagok hazautalt megtakarításai, illetve a nemzetközi szervezetek adományai. Az UNMIK által évi 750 millió eurósra becsült előbbi forrásra nyilván hosszabb távon is számítani lehet, a segélyek értéke viszont már a következő hónapokban drámaian visszaesik. Az Európai Unió (EU) például a tervek szerint az idén 140 millió eurót utal át Koszovóba – ezzel 1999-től 2002 végéig összesen 860 milliót juttat a tartománynak -, csakhogy a jövő évre már mindössze 50 milliót, 2004-re pedig ennek is csupán a felét irányoztak elő (lásd a grafikont).
AKNAVESZÉLY. A külföldi pénzek túlnyomó része persze amúgy is az alapvető infrastruktúra helyreállítására megy el. A helyiek szerint az úthálózatot például a nyolcvanas évek közepe óta nemhogy nem fejlesztették, de még a szükséges minimális karbantartással sem törődtek. Emiatt azután Koszovó útjai sokkal inkább tankpályára, mintsem szállításra alkalmas autóutakra emlékeztetnek – ezt az érzést mintegy megerősítik az itt-ott máig látható, aknaveszélyre figyelmeztető táblák. Amelyeket persze korántsem csak úgy ottfelejtettek: csak az idén már 50 koszovói életét oltotta ki taposóakna, a sérültek száma pedig ennél is nagyobb.
Az áram- és vízellátással is állandóak a gondok. Ezek orvoslására egy 5 millió eurós program keretében még az idén 32 ezer villanyórát szerelnek például föl Koszovó-szerte, jelenleg ugyanis a tartományi áramszolgáltató termelésének a fele “elvész”.
A látványos növekedési adatokon túl a koszovói gazdaság egy további kedvező mutatóval is dicsekedhet: az alacsony inflációval. Igaz, ez is az EU-nak köszönhető, nem a helyi vezetés érdeme. Koszovóban ugyanis de facto az euró a hivatalos fizetőeszköz, Iain King szerint így végső soron az Európai Központi Bank (ECB) határozza meg a tartomány pénzügypolitikáját. Ennek legfőbb előnye, hogy így legalább a helyi kormányzat még véletlenül sem foghat nagyszabású bankjegynyomtatásba, attól remélve a gazdasági problémák pillanatnyi megoldását.
ALULKÉPZETTEK. Probléma pedig bőven akad. A legnagyobb gond a munkanélküliség. Az állástalanok arányát egyes források 50 százalékra teszik, de még a legoptimistább adatok szerint is legalább 30 százalékos ez a ráta. Gyors változásra pedig nem lehet számítani, a korábbi jugoszláv rendszer ugyanis sajátos oktatáspolitikát folytatott a tartományban, így Koszovó a régió más országaitól eltérően még jól képzett munkaerőre sem támaszkodhat.
Koszovó a külkereskedelmi mérleg egyensúlyára sem lehet büszke: jelenleg tízszer annyi az import, mint az export. Nyilvánvaló, hogy a gazdaság versenyképességén javítani kell. A nemzetközi szervezetek azonban más célokra, például az infrastruktúra fejlesztésére költik a pénzüket, a befektetők pedig nem tolonganak.
A legnagyobb visszatartó erő, hogy a terület jövője továbbra is kétséges. A tartomány papíron változatlanul a – ma már Szerbia és Montenegró névre hallgató – jugoszláv föderáció része, ám a gyakorlatban nemzetközi szervezetek felügyelik, miközben a helyi lakosok vágyaiban egy önálló, független Koszovó állam szerepel. Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy középtávon marad az ENSZ-felügyelet, de ez a tény nem feltétlenül jelent vonzerőt a befektetőknek.
ÁLL A TERMELÉS. Márpedig amíg a tőke távol marad, a koszovói költségvetés nem, vagy csak alig számíthat a termelésből származó bevételekre: a büdzsé fő bevételi forrásai a vámok, a jövedéki adók és az áfa, illetve a gépjárművek regisztrációjából befolyó díjak. A gazdaság ma a szolgáltatásokon és a kereskedelmen alapszik, ezek bevételei viszont jórészt a külföldi diaszpóra által hazaküldött pénzből élő helyiektől, illetve a több tízezres – bár csökkenő – lélekszámú külfölditől függenek.
King mindazonáltal bizakodó. Ha a koszovói gazdaság képes gyorsan átalakulni, és a tartomány átáll az eladható áruk termelésére, ráadásul megtanulja, miként lehet ezeket a termékeket a valós piaci körülmények között eladni, akkor az UNMIK-illetékes szerint a növekedés hosszú távon a külföldi donorok mankója nélkül is valahol a mostani 10 százalék és a fejlett államokra jellemző 2-3 százalék között tartható.
