Exkluzív felsőoktatási felmérés – Mit érnek a közgazdász diplomák?

Varietas delectat, a változatosság gyönyörködtet – tartja a latin mondás. A túlzásba vitt sokszínűség azonban inkább zavaró. Jelenleg a közgazdászképzés 9 szinten, 28 szakmegnevezéssel, 4 tagozaton, ingyenes, illetve költségtérítéses formában, magyarul és idegen nyelven zajlik. Vannak olyan egyetemek és főiskolák, melyek már elnevezésükkel is utalnak arra, hogy hol működnek, míg mások – ismertebb vagy esetleg ismeretlen névadók nevét viselve – semmit sem árulnak el önmagukról. Diák legyen a talpán, aki magától is tudja, hogy a Berzsenyi Dániel Főiskolát Szombathelyen kell keresni, az Eszterházy Károly Főiskolát pedig Egerben.

Általában a főiskolák és egyetemek csak a székhelyükön oktatnak – ezt könnyű követni. A nehézséget az okozza, hogy néhány intézmény a székhelyén kívül több más városban is működtet kihelyezett tagozatot. Arra is van példa, hogy egy nagyhírű egyetem – nevezetesen a budapesti Közgáz – gazdálkodási szakon egy nem-egyetemi, magántulajdonú részvénytársaság keretei között folytat költségtérítéses főiskolai szintű képzést, de az ott szerzett diplomára mégis ráüti a saját hitelesítő pecsétjét…

Tapasztaltaink szerint nem csak a diákok, de sokszor maguk az intézményvezetők is bizonytalanok abban, hogy irányításuk alatt pontosan hányféle és milyen feltételek mellett működő képzés folyik. De ez is érthető, hiszen a néhány éve életbe lépett universitas koncepciónak megfelelően a legtöbb magyar felsőoktatási intézmény 1999/2000 táján formát, nevet és tartalmat változtatott, egyesült egy másik város másik intézményével, elköltözött, összeköltözött, szétvált.

IRÁNYMUTATÁS NÉLKÜL. A tájékozódást segítő kiadványok, melyeket maguk az intézmények, a finanszírozó-irányító állami szervezetek, illetve a felsőoktatási könyvpiacon üzletet kereső magánvállalkozások adnak ki, sokat segítenek az eligazodásban. Ezek sem adnak azonban iránymutatást abban, mi a viszonylagos értéke annak az oklevélnek, amelyet ezek az intézmények három, négy vagy öt évi tanulás után kínálnak.

A diplomások munkaerőpiaca relatív versenypiac. Nem az a kérdés, hogy az állást kereső diplomás abszolút ismérvek szerint milyen ismeretekkel és képességekkel fegyverezte fel magát, hanem az, hogy ő mennyivel jobb az adott állásra jelentkező másiknál. Ilyen értelemben tehát a diplomások piaca olyan futóversenyhez is hasonlítható, ahol csak a rangsor számít. Ha mindenki egy picit gyorsabban fut, akkor semmi sem változik.

A közgazdászképzés különböző szakmegnevezésekkel folyik. Jóllehet, más tudományterületekhez képest a szakszaporulat itt sem kiugrónak, sem teljes mértékben indokolatlannak nem nevezhető, mégis kétséges, indokolt-e a meglévő 28 szak mindegyike. A tantervek elemzése alapján ugyanis kimutatható, hogy az eltérő címkék mögött részben pusztán a megkülönböztetésre építő intézményi marketingstratégia húzódik meg. E tendencia megfordítása már évek óta szerepel a szakminisztérium terveiben, annál is inkább, mert ilyen irányú lépéseket vár el tőlünk az Európai Unió is. Ennek ellenére úgy tűnik, a szakok szaporodása még tart.

ELTÉRŐ STRATÉGIÁK. Tovább bonyolítja a képet, hogy – az 1950-es évekből örökölt hagyományok továbbéléseként – a nappali képzés mellett egyéb formák is léteznek. Bár a végeredményt tekintve nincs túl sok különbség, hiszen a piac a négy tagozaton szerzett diplomát közel egyenértékűnek ismeri el, az összehasonlításnál indokolt, hogy a tagozatokat egymástól elkülönítve értékeljük. A gyakorlatban ugyanis a négy képzési forma népszerűsége, elterjedtsége távolról sem egyforma. Úgy tapasztaltuk, az alapképzésben az esti képzési forma szinte teljesen visszaszorult, s helyét a levelező foglalta el. Láthatóan eltérő üzleti stratégiát követnek az egyetemek és a főiskolák. Az egyetemi szintű alapképzésben a nappali a meghatározó, míg a főiskolák egyre nagyobb arányban vállalnak részt a levelező és távoktatási formákból. De van olyan főiskola is, amely úgy hirdeti egyik szakát, hogy ott a képzés levelező tagozaton folyik, távoktatási jelleggel.

Első ránézésre úgy tűnik, a magyar felsőoktatás könnyen jellemezhető az alábbi ellentétpárokkal: magán vagy állami; magyar vagy idegen nyelvű; ingyenes vagy fizetős; nappali vagy nem-nappali képzés. A gyakorlatban azonban sem az egyik, sem a másik megkülönböztetés nem fedi pontosan a valóságot. Még az sem teljesen igaz, hogy a nem-nappali képzés minden esetben költségtérítéses. 1997-től az “állami” képzésben is vannak “fizetős” hallgatók, s az sem állja meg a helyét, hogy minden magánintézményben fizetni kell, ugyanis a tandíjat részben vagy egészében minden diáknak vagy a legjobbaknak az egyes magánintézmények elengedik. A magánintézmények sem feltétlenül profitorientált vállalkozások, hiszen egy részük alapítványi, illetve egyházi felügyelet mellett működik. Az állami intézményekben általában magyar nyelven folyik az oktatás, de vannak ellenpéldák is. Az igazság az, hogy egyre cseppfolyósabbak a látszólag egyértelmű határok.

Távlati célunk, hogy évről évre elkészüljön mind a kilenc, a felsőszintű oktatás szempontjából fontos képzési szint rangsora. Indulásként az első diploma megszerzését szolgáló alapképzés felmérésére vállalkoztunk.

Az egyetemi és főiskolai szintű közgazdász diplomák teljes körű és nyilvános értékelése Magyarországon előzmény és példa nélküli vállalkozás. Elkészítését néhány fejlemény különösen indokolja. Az elmúlt évtizedben a felsőoktatásban tanulók létszáma háromszorosára emelkedett. A növekedés jelentős mértékben a “fizetős” esti, levelező és távoktatási formára koncentrálódott (4,2-szeres bővülés). Ez a piac mind az intézmények, mind az oktatók számára már ma is jelentős bevételt hoz. S végül az is fontos szempont, hogy a magyar felsőoktatás intézményeinek átszervezéséről az Országgyűlés 2000-ben törvényt fogadott el, s remélhető, hogy az ennek nyomán kialakult struktúra hosszabb időre állandósul. Szerencsés egybeesés, hogy az első összehasonlító elemzés készítése egyben a kiinduló állapot szintfelmérését is jelenti – jóllehet, csak egy leszűkített szegmensben, tudniillik a közgazdászképzésben.

AZ ÖSSZEHASONLÍTÁS MÓDSZERE. Távolról sem egyértelmű, hogy a mérést és a rangsorolást milyen módon, miféle megközelítéssel érdemes elvégezni; a nemzetközi gyakorlatban és elméletileg számos út lehetséges. Az előnyöket és hátrányokat mérlegelve kutatásunk végül is a szakonkénti értékelésre, az intézmények önbevallására és a munkaerőpiac kiemelten tájékozott és fontos szereplőinek megkérdezésére épült. A szakok befogadásánál minimális alsó határt húztunk: azokat a szakokat és tagozatokat, ahol egy-egy évfolyamon a létszám nem éri el a 25 főt, kihagytuk az értékelésből. Ez a megszorítás igen fontos, hiszen számos olyan közgazdászképző főiskola és egyetem van, ahol csak egy, két vagy három éve indult meg a képzés, s ezért előfordul, hogy egy-egy már futó évfolyamon a létszám nem éri el a fenti limitet.

Figyelembe véve a vizsgálat célközönségét, valamint az adatkorlátokat, egy kombinált mutató rendszer alkalmazására volt szükség, amely egyfelől összevont olyan minőségi jellemzőket, amelyek közel vannak egymáshoz, másfelől viszont lehetővé teszi a jellemzők külön-külön történő tanulmányozását azok számára, akiknek éppen az adott szempont fontos. Távlati célunk az, hogy összehasonlításunk 5 fő alkotó részből épüljön fel, ahol ezek egyenlő súlyozással szerepelnek. Képletesen ezt az öt alkotó részt pilléreknek is nevezhetjük (lásd a 46-47. oldalon).

Összevontuk mindazokat a szakokat, amelyeket értelmes közelítéssel “közgazdasági képzésnek” nevezhetünk. A szelekció során az intézmények és a diákok által egyaránt jól ismert, a felsőoktatási intézményekbe történő jelentkezéshez kiadott Felsőoktatási Felvételi Tájékoztató 2002 című kiadványban használt csoportosítást fogadtuk el. E kiadvány az egyetemi szinten 11, a főiskolai szinten 25 szakot sorol a “közgazdász” szakcsoportba. Több esetben átfedés van. Eltekintettünk a bemeneti és kimeneti szakok megkülönböztetésétől. Vannak olyan szakok ugyanis, amelyek csak “jelentkezésiek”, a diplomában már egy másik szak, általában még speciálisabb elnevezés szerepel. Külön összehasonlítás készült az egyetemi és a főiskolai képzésről. E listán belül minden tagozati (nappali, levelező, esti, távoktatási) forma értékelésre került, feltéve, hogy az adott tagozat már működő évfolyamain a hallgatók létszáma külön-külön is eléri a 25-öt. Ez összesen 8 listát jelent, feltételezve, hogy minden intézmény minden tagozaton folytat képzést, s az erre vonatkozó adatokat hiánytalanul rendelkezésünkre bocsátotta. Mindezeket végigszámolva, kérdőíveinket 29 intézmény 44 karának 92 egyetemi és főiskolai szakvezetőjéhez juttattuk el. Így elvben – ha minden szakon minden tagozaton folyna oktatás, a létszám mindenütt meghaladná a 25-öt, és minden szak visszaküldte volna a kérdőívet – 368 értékelhető választ kaptunk volna.

LASSÚSÁG ÉS TITKOLÓZÁS. Az adatgyűjtés során meglepetéssel tapasztaltuk, hogy az egyetemek és főiskolák többsége nem volt képes 30 napos határidőn belül kitölteni az egyébként nem különösebben bonyolult kérdőívet. Volt, akinek a kétszer 30 nap is kevés volt. Úgy látszik, az intézmények nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy a tevékenységükre vonatkozó alapinformációkat viszonylag gyorsan elővarázsolják számítógépeikből, vagy kimásolják az adminisztratív osztályok által vezetett “kockás füzetből”. Több helyütt tapasztaltuk, hogy az adatok kitöltéséért felelős adminisztratív apparátusok képesek voltak ugyan gyorsan megbirkózni a feladattal, de hetek-hónapok teltek el addig, amíg az intézmény csúcsvezetőjétől a feladat lekerült az adatok birtokosához, és megint újabbak, amíg a kitöltött adatlapokat jóváhagyta és postázta a felső vezetés, rendszerint a dékán.

Az egyetemek és főiskolák jelentős része valójában inkább ellenérdekelt félként, semmint partnerként tekintett a kutatásra. Néhány intézmény vezetője nyíltan meg is mondta, hogy nem kíván részt venni az összehasonlításban. Indoklásuk első hallásra talán meggyőzőnek is tűnhet. Azzal érveltek, hogy új, egy-két éve alapított intézmény lévén még nem rendelkeznek megfelelő oktatókkal, infrastruktúrával, kénytelenek elfogadni a leggyengébb tanulmányi eredményekkel jelentkezőket és így tovább “Majd két-három év múlva…” – mondták. Még sincs igazuk. Mint fentebb már említettük, formális-jogi értelemben szinte valamennyi magyar felsőoktatási intézmény, a budapesti Közgáz is, újonnan alakult. Egy olyan kutatás azonban, amely a teljeskörűségre törekszik, nem fogadhatja el ezt az érvelést.

Az intézmények egy része nem volt hajlandó megadni olyan pénzügyi adatokat, amelyekből következtetni lehetett volna a felszereltségre, a számítógép és könyvállomány fejlesztésének tempójára. Amikor alapítványi formában működő magánintézmények vezetői tagadták meg az adatszolgáltatást, akkor ezen egy pillanatig sem csodálkoztunk, végtére is ez egy versenypiac, ahol az üzleti információk titokban tartásának megvan a maga logikája. Kevésbé érthető és elfogadható, amikor ugyanilyen titkolózás veszi körül az állami finanszírozású egyetemek és főiskolák működését.

KIBÚVÓK. Kellemetlen meglepetés volt számunkra, hogy az intézmények egy része az oktatók személyiségi jogaira való hivatkozással nem kívánt információt adni saját tanárairól. Hogy ez az adat fontos lenne, azt senki sem vitatta: nyilvánvaló, hogy az intézményekben folyó szakmai munka színvonala jórészt az oktatókon múlik. Sajnálatos módon azonban az a kompromisszumos javaslatunk sem talált mindenütt meghallgatásra, hogy az intézmények oktatóikról anonim (számmal kódolt) formában töltsék ki az adatlapokat.

Miután tucatnyi intézmény képviselőjének érveit végighallgattuk, már világosabban látunk. Úgy tűnik, a titkolózás legfontosabb magyarázó tényezője a másod-, harmad- és negyedállások rendszere. Ez a jelenség a rendszerváltás előtt az értelmiségi pályák jelentős részén általánosan elterjedt gyakorlat volt. A magángazdaság általánossá válása után azonban ez a rendszer szinte mindenütt megszűnt – kivéve azokat a szakmákat és intézményeket, ahol a korlátlan állami tulajdon és irányítás teljes mértékben vagy legalábbis meghatározó módon fennmaradt. A felsőoktatás éppen ilyen terület. Széles körben elterjedt gyakorlat, hogy egy – rendszerint budapesti – főállással rendelkező oktató a félév során két, három vagy akár négy vidéki intézményben is oktat. Erre az üzleti szférában ma már alig van példa. Páros lábbal rúgnák ki azt a mérnököt vagy vállalati menedzsert, aki másodállásban a konkurenciánál vállalna munkát. A felsőoktatásban azonban ez ma is elterjedt gyakorlat.

A mellékállások rendszere és az álláshalmozás mára oly mértékben beépült a magyar közgazdasági felsőoktatás rendszerébe, hogy szinte lehetetlenné teszi az oktatói színvonal intézmények közötti összehasonlítását. Tapasztalataink szerint az egymással versengő egyetemek és főiskolák csak korlátozott mértékben rendelkeznek saját professzionális oktatói bázissal. A tudományos fokozattal bíró, az intézménynek rangot adó oktatók jelentős része több egyetem katedráján is rendszeresen megjelenik (ők az úgynevezett intercity professzorok). Az ő tudományos teljesítményüket – az elért akadémiai fokozatot, a publikációs tevékenységet és hasonlókat – vajon melyik intézménynél vegyük figyelembe? A fő munkahelyen, a másodállásban, vagy mindkét helyen? Nyilvánvaló, hogy mindegyik megoldás több sebből vérezne. Azt is sejtjük, hogy viszonylag sokan vannak a “hobbyból” oktatók, akik a vállalati szférából vagy a nyugdíjas létből érkeznek kéthetente megtartandó egyetlen előadásukra.

EXTENZÍV KORSZAK. A magyar felsőoktatás – s ezen belül a közgazdászképzés különösen – extenzív korszakát éli. Az intézmények száma és a hallgatói létszám rendkívül gyorsan nő, de ezzel a tudományos fokozattal rendelkező, felkészült és az oktatást főhivatásnak választó tanárok száma nem tartott, nem is tarthatott lépést. Mint ahogy a költségvetési támogatások emelkedése sem, s ez elvben hatásos féke lehetett volna a felhígulás folyamatának. Csakhogy, az úgynevezett fizetős szakok – alapképzésben a levelező, az esti és a távoktatás, a posztgraduális képzésben az MBA és a Ph. D. kurzusok – jelentős többletbevételt biztosítanak az intézményeknek, s ebből telik arra, hogy máshonnan csábítsanak el óraadásra vagy másodállásra oktatókat. Egyéb tényezők mellett ennek is köszönhető, hogy az 1 hallgatóra jutó éves költségvetés forintösszege az egyetemek esetében 330 ezer és 1,3 millió, míg a főiskoláknál 260 ezer és 1,1 millió forint között szóródik.

Aligha szorul bizonyításra, hogy az álláshalmozás és a mellékállások rendszere szükségszerűen az oktatás minőségének rovására megy, s ezt az egyetemek és főiskolák vezetői is pontosan tudják. Ezért a titkolózás. Az intézményeknek nem érdekük, hogy egy teljes körű adatbázisból követhető legyen az oktatók mozgása. Az intézményi vezetők azt is tudják, hogy a szakok engedélyezésekor (akkreditálásakor) ugyancsak a minősített oktatók megléte a feltétel. Gyakran előfordul, hogy egy, két vagy három évvel a szakok indítása után a Magyar Akkreditációs Bizottságnak hivatalosan bejelentett oktatók egy része már nem is tanít az adott intézményben, s ha a grémium szigorúan venné saját szabályait, akkor ez a működési engedély visszavonásához is vezethetne.

Végeredményben tehát az oktatókra vonatkozó adatbázis felemás módon állt össze. Számos egyetem és főiskola készségesen megadott minden információt, mások csak számmal kódolt formában mutatták be a tanári kart, míg egy harmadik csoport semmiféle információt nem volt hajlandó kiadni. Így nem maradt más választásunk, mint az indulás évében fájó szívvel lemondani az oktatói minőséget értékelő pillér számszerűsítéséről. Nagyon bízunk benne, hogy következő összehasonlításunk alkalmával már erre is sor kerülhet.

EREDMÉNYEK. Végeredményben 21 intézmény 72 egyetemi és főiskolai szakáról, illetve tagozatáról sikerült értékelhető adatokat kapni. Az adatgyűjtés elsődlegesen önbevallásra alapult, azaz az intézmények felelőssége volt a kérdőívek kitöltése, így előfordulhattak félreértésen alapuló hibák. Ahol ilyesmit fedeztünk fel, ott azt az érintettek tájékoztatása mellett az adatbázisban korrigáltuk. A megkeresett 29 intézmény közül 8 megtagadta a válaszadást, néhány egyetemi és főiskolai szak, illetve tagozat pedig ott hullott ki a rostán, hogy a már futó évfolyamokban a létszám 25 fő alá esett, jóllehet az induláskor ennek a két-háromszorosával számoltak.

Kérdőíveket küldtünk a jövő diplomás közgazdászait foglalkoztató cégeknek is. A kapott eredményeket egyfelől felhasználtuk a négypilléres öszszehasonlítás egyik elemeként. Itt tehát 25 százalékos súllyal szerepel a végeredményben az ismertségen, reputáción alapuló értékelés. Másfelől elkészítettünk két komplett rangsort is, amelyben olyan intézmények és szakok is szerepeltek, amelyek önmagukról – bármilyen okból – nem adtak információt, s ezzel kizárták magukat az átfogó összehasonlításból.

Egyrészt arra voltunk kíváncsiak, hogy a munkáltatók miként értékelik a különféle tagozatokat, szakokat, másrészt arra, milyen különbséget látnak a karok között. Meglepetéssel tapasztaltuk, hogy az általunk megkérdezett vállalatok többsége nem lát jelentős eltérést az egyetemi és a főiskolai diploma értéke között: utóbbi átlagosan a piac számára az egyetemi oklevél durván 70 százalékát éri. Néhány cég humánpolitikai szakemberei pedig a maguk igényei szempontjából teljesen egyenértékűnek tartják a kétfajta diplomát.

Viszonylag markánsnak mondható a különbség a négyféle tagozat értékelése között. Az 1-től 5-ig terjedő skálát használva, s ezen a nappali képzés értékét 5-nek tekintve, a választ adó humánpolitikai szakemberek 3,4-re értékelték az esti képzést, 2,8-ra a levelezőt és 2,6-ra a távoktatást.

Válaszadóink 18 egyetemi szakot értékeltek. Ezen a listán a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem (BKÁE) került az első helyre mind a pályakezdők, mind az adott munkáltatónál már három évet eltöltött fiatal diplomás közgazdászok értékelésekor. Az itt megszerezhető kétfajta egyetemi szintű diplomát (közgazdász, gazdaság informatikai) követi a pécsi és a miskolci egyetem közgazdász-gazdálkodási oklevele, illetve a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem diplomája.

A főiskolai közgazdász képzés 72 szakát rangsorolva az első hat helyre – a Közgáz főiskolai szintű gazdálkodási diplomája mellé – a Budapesti Gazdasági Főiskola különféle karai kerültek. Ezek régebben önálló intézmények voltak, s a piac szereplői leginkább a régi nevükön ismerik őket (Pénzügyi és Számviteli Főiskola, Külkereskedelmi Főiskola és így tovább).

Érdekes tapasztalat, hogy a piac szereplői közül még a legnagyobb – és elvárhatóan leginkább tájékozott – cégek humánpolitikai menedzserei sem igazán ismerik az intézményeket és az ott oktatott szakokat; néhány esetben ezt őszintén meg is mondták. A vizsgálat során vált világossá, hogy az általunk használt kérdőíves módszer magában foglalja a tévedés lehetőségét is. Mivel az általunk készített, s terveink szerint több éven keresztül használandó kérdőíven minden olyan felsőoktatási intézmény neve és szakja szerepel, ahol 2002-ben indult közgazdászképzés, a munkáltatók – talán szándékosan, talán figyelmetlenségből – olyan tanintézeteket és szakokat is pontoztak, ahol még nincsenek is végzősök. Ilyen például a Közgáz gazdasági informatikai szakja, amelyet a legjobbak között értékeltek a válaszadók, holott ilyen diplomás diákot az egyetem még nem is bocsátott újtára. Bár ez szigorú tudományos kritériumok szerint elfogadhatatlan adat, a gyakorlatban az ilyen “téves” információnak is van üzenete. Egyfelől azt jelzi, hogy a piac a már bevezetett egyetemek és főiskolák új szakjaira is kivetíti az ismert szakok értékét, másfelől pedig azt, hogy egy-egy vadonatúj egyetemnek, főiskoláknak nagyon nehéz ismertségre szert tennie.

RANGSOROK. A nappali képzésben 10 egyetemi és 32 főiskolai szakról kaptunk a rangsoroláshoz elegendő információt (az éremtáblázatokat lásd az 52-53. oldalon). A 16 levelező tagozatos diplomát ajánló főiskolai szak élmezőnyében a Szolnoki Főiskola külgazdasági és a kereskedelmi szakja, a Dunaújvárosi Főiskola gazdálkodási szakja és a tatabányai Modern Üzleti Tudományok Főiskola gazdálkodási szakja található. Az esti képzési forma alig-alig terjedt el, ezért rangsort sem készítettünk. A távoktatási tagozatok közül 12 főiskolai szak juttatott el hozzánk értékelhető eredményt. Az első öt helyre a BGF Pénzügyi és Számviteli Főiskola négy karán folyó közgazdászképzés és a Szolnoki Főiskola külgazdasági szakja került.

A rangsorok persze mindig vitát váltanak ki, a sértődések elkerülhetetlenek. Mindazonáltal egy olyan felmérés, amelyet most megkíséreltünk elindítani, nyilvánvalóan sokakat érdekelhet – a továbbtanulási döntés előtt álló diákokat és szüleiket, a diplomások első munkáltatóit, a közgazdasági képzésben már résztvevő vagy erre készülő egyetemi oktatókat, a felsőoktatás irányításáért és finanszírozásáért felelősöket, s nem utolsósorban magukat a felsőoktatási intézményeket -, ami talán elég alapot adhat a folytatáshoz.

A Figyelő felkérésére készített tanulmány szerzője a Veszprémi Egyetem Pénzügytan Tanszékének vezetője.