Jómagam a kommunista Magyarországon nőttem fel. Bár a gimnáziumi érettségin kiváló osztályzatokat kaptam, nem volt esélyem, hogy egyetemre mehessek, mivel “osztályidegennek” bélyegeztek.#<# E minősítést pusztán azzal érdemeltem ki, hogy apám üzletember volt. Nehéz leírni, miként érez egy 18 éves fiú, amikor megérti a rá sütött társadalmi stigma természetét. De arra sohasem gondoltam, hogy közel ötven évvel később egy másik országban visszatér valami ebből az érzésből, és hasonló megbélyegzettséget kell átélnem.
Az elmúlt néhány hétben a vállalati botrányok sorozata nyomán a közvélemény az üzleti vezetők ellen fordult: akiket korábban a gazdasági növekedés előmozdítóiként ünnepeltek, azokat ma mint megbízhatatlan és korrupt személyeket ítélik el.
ISMÉT OSZTÁLYIDEGENKÉNT. Harmincnégy éve, a társaság megalakulása óta vagyok az Intelnél. Ez idő alatt a világ legnagyobb csipgyártójává nőttünk. Az Egyesült Államokban 50 ezer embert foglalkoztatunk, akik átlagos fizetése évi 70 ezer dollár körül van. Alkalmazottaink ezrei vásároltak házakat és járatták egyetemre gyerekeiket a részvényopciókkal szerzett pénzből. Aki az Intel 1971-es tőzsdére menetelekor ezer dollárért részvényeket vett, annak papírjai ma 1 millió dollárt érnek, úgyhogy gazdaggá tettünk sok befektetőt is. Büszke vagyok mindarra, amit társaságunk elért, s ma, az egyik legsúlyosabb technológiai válság idején egyúttal az energiát is éreznem kellene ahhoz, hogy megbirkózzak a kihívásokkal. Ehelyett nagyon nehéz az üzletre koncentrálnom. Úgy érzem üldöznek, gyanakszanak rám – hogy megint “osztályidegen” lettem.
Tudom, nem vagyok egyedül ezzel az érzésemmel. Sok más tisztességes, keményen és nagy hozzáértéssel dolgozó üzleti vezető hasonlóképp demoralizálva érzi magát ebben a mostani környezetben, amikor a politika nyíltan nekiesett a vállalatvezetőknek, s engedi, hogy néhányuk vétkei – bármily égbekiáltók is – a közvélemény szemében valamennyiüket bemocskoljanak. Pedig éppen most volna nagy szükség a cégvezetők egyesített energiájára és összpontosítására gazdaságunk talpra állításához. Kétlem ráadásul, hogy az elmúlt egy évben felmerült problémákhoz helyesen áll-nak hozzá azok, akik a történtekre reagálva minden erejüket a vezetők megbüntetésére fordítják.
A mai helyzet egy, az amerikai üzleti világot érő korábbi támadásra emlékeztet engem, amely ugyanolyan komoly volt, mint ez a mostani, és ugyanolyan komoly választ igényelt. A nyolcvanas években a magas minőségű, de alacsonyabb költséggel előállított japán termékek áradata fenyegette az amerikai vállalatokat egy sor iparágban, köztük az autó-, a félvezető- és fénymásológép-gyártásban. A velük folytatott verseny napvilágra hozta a mi termékeink minőségének gyengeségét. Súlyos fenyegetés volt. Az amerikai cégek először azzal válaszoltak, hogy szigorúbban ellenőrizték termékeiket, nagy nyomást gyakorolva a minőségbiztosításért felelős részlegeikre. Ezt első kézből tudom, mivelhogy az Intelnél mi is ezt csináltuk.
Végül azonban más gyártókkal együtt rájöttünk, hogy ha termékeink gyenge minőségűek, akkor hiába a legnagyobb kontroll, ettől még nem lesznek a legjobbak. Sok küszködés után – amiben volt kéztördelés, egymásra mutogatás, racionalizálás és kármentés – arra a következtetésre jutottunk, hogy meg kell változtatni az áruk tervezésének és előállításának, valamint a gyártási folyamat ellenőrzésének teljes rendszerét, mert a minőség csak úgy javítható, ha az egész ciklusra figyelünk, a tervezéstől a kiszállításig. És a gyökeres átalakításnak köszönhetően az amerikai feldolgozóiparnak sikerült is újjáélednie.
HATALOMMEGOSZTÁS. A vállalati csalásokat, akárcsak a gyenge minőséget, olyan probléma okozza, amely magában a rendszerben rejlik, márpedig ekkor a megoldásnak szintén magát a rendszert kell célba vennie. Úgy gondolom, a szükséges teendők összefoglalhatók a “hatalommegosztás” címszó alatt.
Kezdjük az igazgatósági elnök pozíciójával. Azt hiszem, általánosan elfogadott nézet, hogy az igazgatóság első számú feladata nem más, mint felügyelni és szükség esetén eltávolítani a vezérigazgatót. Csakhogy a legtöbb amerikai vállalatnál az igazgatósági elnök egyszersmind a vezérigazgató is. Ez a helyzet egy beépített konfliktus forrása. A reformnak a két funkció szétválasztásával kell kezdődnie (az Intelnél voltak időszakok, amikor a kettő egybeesett, de ma már elkülönülnek). Célszerű volna továbbá, ha a tőzsdék megkövetelnék, hogy az igazgatósági tagok többsége független személy legyen, akinek pénzügyileg nincs köze az adott társasághoz. Ki kellene kötni, hogy a tőzsdén csak olyan vállalatok lehetnek jelen, amelyeknél az elnöki és a vezérigazgatói tisztség különválik egymástól, és az igazgatóságon belül a tagok kétharmada független.
Ami a könyvvizsgáló cégeket illeti, csak egyféle szolgáltatást volna szabad nyújtaniuk: az auditálást. Sok könyvvizsgáló társaság tanácsadást is folytat, mert ezzel tud igazán pénzt csinálni. De ha a tőzsdei jelenlétnek feltételéül szabnák azt, hogy az auditálást “tiszta” cégek végezzék, úgy ezek számára a könyvvizsgálás nyereséges vállalkozássá válna. Egy ilyen módosítással persze kétségkívül megemelkedne a könyvvizsgálás költsége. Ez a reform ára.
Még tovább gondolva ezt az elvet, elő kellene írni, hogy a társaságok számára ne végezhessenek pénzügyi elemzést olyan befektetési bankok, amelyek az adott cég részvényeivel kereskednek. Az amerikai értékpapír-piaci felügyeletnek (SEC) módjában és jogában állna bevezetni ezt a feltételt, és ellenőrizni teljesülését.
A lényeg mindebben az, hogy az elnök, az igazgatóság, a vezérigazgató, a pénzügyi igazgató, a könyvvizsgálók és az elemzők külön-külön mind elejét vehetnék a vállalatok bukásának. A hatalommegosztás elvének szisztematikus érvényesítésével ugyanis olyan helyzetbe kerülnének, ahol szabadok volnának, és kellő motivációjuk is lenne ahhoz, hogy akcióba lépjenek, ha szükséges.
Nem a pénzügyi szélhámosságok és egyéb visszaélések elkövetőinek megbüntetése ellen beszélek. A felelősségre vonásnak meg kell történnie. De az alapvető probléma nem fog azáltal megoldódni, ha a vezérigazgatókat és a pénzügyi igazgatókat leöntik kátránnyal, aztán tollba hempergetik. Sokkal inkább hasznunkra volna az amerikai tőkepiacokat alkotó, illetve ellenőrző intézmények teljes rendszerének újjászervezése és megerősítése a jobb egyensúly és a nagyobb kontroll jegyében.
FÁJDALMAS MEGÚJULÁS. Annak idején 10 évet vett igénybe, hogy a tervezés és a gyártás átalakításával meg tudjunk felelni a japánok támasztotta minőségi kihívásnak. Munkánkban az hajtott, hogy óriási veszteségeket szenvedtünk el mind a piaci részesedés, mind a foglalkoztatás terén. A legutóbbi botrányok nyomán a társaságokat a tőzsdei érték tekintetében érik óriási veszteségek, ami ugyancsak erős motivációt ad a reformok végrehajtásához. De ne áltassuk magunkat: a hatékony reform nem lehetséges évekig tartó fájdalmas megújulás nélkül.
Társadalmunk komoly problémákkal néz szembe. A polgárok sokasága nem jut egészségügyi ellátáshoz, romlik az infrastruktúra egy része, a terrorizmus ellen folytatott háborúhoz és a belbiztonság erősítéséhez új forrásokat kell előteremteni. Mindezen problémák kezelésének előfeltétele, hogy a gazdaság lendületben legyen. Vajon nem azon kellene-e gondolkodni, hogy miképpen orvosolhatók a társaságoknál meglévő nagyon is valós gondok a vezetők démonizálása és demoralizálása nélkül? Hiszen az ő vállalkozói energiájuk elengedhetetlen a gazdaság dinamizmusához.
