Ez a hét is jól kezdődik – ezt a képzeletbeli megjegyzést merészeltem Bush elnöknek tulajdonítani a múlt héten. Akkor a hétvégi pihenőjéről visszatérő elnöknek az amerikai gazdaságtörténet eddigi legnagyobb csődjével kellett szembenéznie, továbbá azzal, hogy a tőzsde megingása a novemberi képviselőházi és részleges szenátusi választások sorsát is befolyásolhatja. Annak pedig már világpolitikai kihatásai is lehetnek.
MEGELŐZŐ HÁBORÚ. Ez a hét olyan hírrel nyitott, amelynek következményei mellett eltörpül a pénzügyi botrányok sorozatának sokkhatása. Ezen a héten kezdte meg a szenátus külügyi bizottsága az Irak ellen tervezett “megelőző háború” esélyeinek vizsgálatát. És lám, a hét első napján az is nyilvánosságra került, hogy a Fehér Ház és a Pentagon vezető köreiben a támadás egy új típusát fontolgatják. A lényeget a New York Times a következőképpen foglalja össze: “Az új, kockázatos megközelítés szerint előbb elfoglalnák Bagdadot, valamint egy vagy két kulcsfontosságú parancsnoki központot és fegyverraktárat. Abban a reményben, hogy így elszigetelik a túlcentralizált iraki katonai vezetés központját és a rendszer gyorsan összeomlik.”
Az információ szerint ezt a tervet hivatalosan még nem terjesztették Bush elnök elé, így nem tudni, ezt a változatot alkalmazza-e Washington. Kiszivárogtatásával azonban nyilván ennek a támogatása felé kívánták terelni a szenátusi bizottságot. Annál is inkább, mert az említett opció melletti legfontosabb érv az, hogy így el lehet kerülni egy negyedmilliós hadsereg bevetését. Az eddigi Pentagon-becslés szerint ugyanis egy több irányból megindított Irak-ellenes invázióhoz 250 ezres amerikai haderőre lenne szükség, és a győzelem után a stabilitás garantálásához körülbelül egy évtizedig megszállva kellene tartani az országot.
Itt érdemes megállni egy pillanatra. Az iraki diktátor fegyveres megbuktatása a legnagyobb és legkockázatosabb amerikai katonai vállalkozás lenne a vietnami háború óta. Függetlenül a két háború nagyon is különböző jellegétől, ez a hadművelet nemcsak a Bush-elnökség, hanem Bush utódainak sorsát is kockára veti. (Vietnam esetében Kennedy, Johnson és Nixon volt érintett – persze eltérő mértékben és eltérő felelősséggel.)
Bármi történjék is, a terrorizmus elleni harc Afganisztán utáni fejezeteként egy Irak elleni katonai fellépés puszta szándéka is aggodalmakkal tölti el Washington legfontosabb szövetségeseit. Európa tudja, hogy Szaddam Husszein rendszere a legveszélyesebb a közel-keleti arab diktatúrák sorában, az amerikai időzítést és főleg a prioritást azonban hibásnak tartja.
A NATO vezető európai hatalmai szerint az Izrael és a palesztinok közötti terror-megtorlás-terror láncreakció megállításának kellene elsőbbséget adni. Ha ugyanis Washington az Irak elleni katonai támadásnak ad prioritást, miközben tovább lángol az izraeli-palesztin krízis, akkor a régió iszlám kormányai nem támogathatják az amerikai vállalkozást. Nem támogathatják azok a konzervatív monarchiák (Szaúd-Arábia, Jordánia, olajsejkségek) sem, amelyeket pedig az iraki diktátor bukása megszabadítana egy létüket befolyásoló fenyegetéstől.
SÚLYOS DÖNTÉS. A Fehér Ház dilemmájának gyökere az, hogy a terrorizmus elleni harcot emelte a külpolitika (sőt a belpolitika) centrumába. A döntés logikája ahhoz vezetett, hogy ez a hadjárat államok – Afganisztán, Irak – elleni katonai fellépés formáját ölti. Ennek a történelmi következményei pedig követhetetlenek és kiszámíthatatlanok. Nagyon is kiszámítható viszont, hogy egy, a jelenlegi helyzetben megindított Irak-ellenes háború a fizikai pusztulás szélére sodorhatná Izraelt, a felismerhetetlenségig megváltoztatná a Közel-Kelet képét, s végül megerősítené az iszlám fundamentalizmust. A gazdasági “végtermék” pedig a fejlett világ (azon belül különösen az Európai Unió) olajellátásának bénító válsága és – nem mellékesen – az Öböl-régióhoz fűződő amerikai olajérdekek súlyos csorbulása lenne.
Az már e veszélyes játszma tragikomikus vonása, hogy az utóbbi évtizedek amerikai kormányzatai közül éppen a Bush-csapat olajipari kötődései a legerősebbek…
