Ha van város Európában, ahol valóban kézzel fogható, mi értelme a rendszerváltozásnak, akkor az Varsó.#<# Az egykori, külsejében szovjet vidéki központot idéző, kongó boltjairól és lepusztult lakóiról elhíresült metropolisz ma olyan, mint bármely nyugati főváros: műemlékei helyreállítva, kirakatai zsúfolva, kávéházai tele belföldi vendégekkel.
Igen, Lengyelország a sokat szidott sokkterápia hatására már 1992-ben kikerült a transzformációs visszaesésből. És a baloldali kormány, egész más retorikával, de egymás után zárta be a veszteséges politikai vállalatokat, megnyitotta az országot a tőkebefektetők előtt, sőt a magyarhoz hasonló nyugdíjprivatizációt is elindított. A 70-es és 80-as évtized kilátástalanul vergődő országa a 90-es évtizedben Európa leggyorsabban növekvő gazdaságává vált (a vita inkább csak az volt, hogy kinek az érdeme nagyobb ebben a két nemzetközi hírű, hazánkban is rendszeresen publikáló professzor, Balczerowicz és Kolodko, a liberálisok, illetve a szocialisták vezéralakja közül). A lengyel lokomotív föltartóztathatatlannak tűnt, és az Európai Unió kibővülése során ezzel axiómaszerűen számolt is mindenki. Aztán hirtelen – és a politikusok számára meglepően – ez a csoda is véget ért.
A gazdaság 2001-2002-ben már alig nő, a munkanélküliség hivatalosan kimutatott rátája is 17 százalék, az uniós átlag duplája, s ez a kór különösen erőteljesen sújtja a 30 év alattiakat. Mi történt? Hiszen a gyors növekedési ütem fönntartásának szükségességét minden politikai erő elismerte, sőt hangsúlyozta is a választások során.
A SZÁNDÉK KEVÉS. A megoldás – mint a legtöbb krimiben – banálisan egyszerű: a gazdasági növekedés üteme, fönntarthatósága nem a gazdaságpolitikusok szándékain múlik, különösen egy magántulajdon dominálta kis nyitott gazdaságban nem. Pedig a jobbközép kormány – részben épp a munkavállalói frakció erős helyzete miatt – erőltette is a növekedést: 1998-ban 4,8, 1999-ben 4,1 és 2000-ben 4,0 százalékot ért el az orosz válság árnyékában. Sőt, a külföldi működő tőke beáramlása is csaknem fedezte a fizetési mérleg hiányát: évtized eleji hátrányát behozva a térség legnagyobb gazdasága 2000-ben már 9 milliárd (!) dollár működő tőkét vonzott (a magyar érték négyszeresét). A kivitel is szépen bővült: az 1998. évi 29 milliárd dollárról 2001-re 43,7 milliárdra. Hol itt a bökkenő? Hisz a “fundamentumokkal” minden rendben volt.
Az összképet azonban árnyalta, hogy a fizetési mérleg hiánya tartósan felduzzadt, valamint alaposan megnőtt a munkanélküliségi ráta. E két tényező a lengyel gazdaság versenyképtelenségét jelezte. És nem más jelent meg ebben, mint az, hogy a “jó években” a piacpárti jelszavakat hangoztató, eközben pedig a napi politikai küzdelmekben fölmorzsolódó Buzek-kormány semmit sem tett a későbbi évek megalapozására. A költségvetés (nem konszolidált) hiánya többnyire 3 százalék fölött maradt a gyors növekedés idején is, és strukturális reformokat – a baloldaltól eltérően – nem vezettek be. Bíztak a növekedés önfenntartó erejében, abban, hogy a reálgazdaság mintegy kinövi a pénzügyi hiányokat. S immár sokadszor kiderült: ez a – “magyar modellként” is reklámozott – vulgárkeynesiánus fölfogás téves. A gyors növekedés nem cél, hanem végeredmény, s ha a gazdaság a pénzügyi egyensúlyt megőrző lépésekkel nincsen megalapozva, akkor kifullad.
ISMERŐS ÉRVEK. Már az említett adatokból is belátható, hogy a Buzek-kormányzat ismerős érvekkel nyugtathatta magát: a gyorsan növekvő kivitel, a kis jóindulattal Maastricht-konformmá alakítható költségvetési hiány, a reálgazdaság lendülete, a beáramló működő tőke bősége… Ehhez képest a beruházások lelassulása mellékesnek tűnt. A fizetési mérleg szerkezeti egyensúlytalansága úgyszintén. Az a tény, hogy a deficit nem a jövőt megalapozó reformok explicitté vált költségeit jelenítik meg, hanem a kormányzó erők egymással is vetekedő klienseinek juttatott koncokat, populista ígéretek beteljesítését és választási előkészületeket – nos, ez bocsánatos bűnnek minősült. Ma már tudható, nem volt az.
A “reálfolyamatok” kedvező alakulása érzéketlenné tette a gazdaságpolitikát a kissé bonyolultabb, de a fönntarthatóság szempontjából meghatározó tényezőkre. Így pedig a lengyel gazdaság 2002 és 2006 közti növekedését a jó években nem alapozták meg, a visszaeső beruházás 2003-2004-re bizonyára alacsonyabb növekedést és külföldi befektetést, nem utolsósorban pedig tartósan magas reálkamat szintet okoz. Mivel ez utóbbi közvetlenül is összefügg a kormányzat expanzív költségvetési politikájával, a növekedés tartós lelassulása kiigazítás nélkül elkerülhetetlen lesz.
