Kidolgozták az új “ügynöktörvény” alapelveit, a múltat feltáró parlamenti vizsgálóbizottságok összeültek, s munkájukat záros határidőn belül befejezik.#<# Az MSZP még az októberi önkormányzati választások előtt igyekszik lezárni a pártállami múlthoz kötődő politikai ügyeket. A Medgyessy-kormányhoz való lojalitásáért cserébe az SZDSZ megkapta annak a törvénynek a kidolgozási lehetőségét, amelyért a rendszerváltás óta küzdött. Elvileg újfent megerősíttetett, hogy a Kádár-rendszer fenntartói és áldozatai erkölcsileg nem hozhatók közös nevezőre. Látszólag minden megoldódott: az önbizalmában megerősödő kormány zavartalanul működhet, könnyen visszaverheti a jobboldal és a vele szövetséges engedetlen hídemberek és "nemzeti ellenállási osztagok" támadásait, majd elegánsan bekormányozhatja az országot az Európai Unió kikötőjébe.
ELTÉRŐ VISZONY A MÚLTHOZ. A Medgyessy-ügy azonban felszínre hozott egy eltűntnek hitt törésvonalat a kormánykoalíció pártjai között: az elmúlt rendszer megítélésének problémáját. A szocialisták azért is hallgattak a múltról mindeddig, mert nem akarták kimondani, hogy számukra a Kádár-rendszer öröksége bizonyos fokig vállalható. Számukra a XX. századi magyar történelemnek csak rosszabb alternatívái vannak: a Horthy-rendszer és a Rákosi-korszak. Amikor elnézően beszélnek a Kádár-rendszerről, mindenekelőtt e két korábbi korszak örökségével kívánnak szembefordulni. Mivel azokból az új demokrácia nem vezethető le, megpróbálják a rendszerváltás – egyébként valóban kevés – forradalmi vonását elhalványítani, és a valóságosnál nagyobb folytonosságot kimutatni a Kádár-rendszer és a demokratikus korszak között. Olykor arra is hajlanak, hogy kétségbe vonják a kádárizmus diktatúra jellegét, s a “puha diktatúra” szókapcsolatból a puhára helyezzék a hangsúlyt. A rendszerváltás békés jellegét hangsúlyozva a történetet úgy interpretálják, mintha a fordulatot kizárólag a párton belüli reformerek hajtották volna végre.
Két dolgot azonban elfelejtenek. Az egyik: a Kádár-rendszer nem miattuk lett “puha”, hanem azért, mert az 1956-os antisztálinista forradalom leveréséből született. Ha a Kádár-rendszer tartósan fenn akart maradni, nem követhette a Rákosi-Gerő-korszak totalitárius politikai gyakorlatát. Nem a reformerek késztették Kádárt erre – ők inkább kivitelezték a kádári intenciókat -, hanem történetesen maga a nép. A másik dolog, amit mindig szem előtt kell tartanunk, az a diktatúra és demokrácia alapvető fogalmi különbsége. Bármennyire is “kolbászból fonták a kerítést” a Kádár-korszak “gulyáskommunizmusában”, attól az még messze volt a demokráciától. Nem volt többpártrendszer, nem voltak szabad választások, nyoma sem volt a sajtó-, szólás- és gyülekezési szabadságnak – hogy csak a legalapvetőbb demokrácia-komponenseket említsem.
Természetesen a Kádár-rendszer sokkal élhetőbb, emberarcúbb volt a Honecker-, a Ceausescu-, a Jaruzelski-, a Husák-rendszernél; sokkal jobb volt a hetvenes években Magyarországon élni, mint mondjuk Kambodzsában vagy Romániában. Ráadásul a hidegháború évtizedeiben a szovjet rendszer örökkévalónak tűnt, amelynek perspektívájában minden relatív előnyt érdemes volt megbecsülni. Az MSZP politikusai erre szocializálódtak.
A koalíciót alkotó másik párt, az SZDSZ története és történelemképe ezzel szemben a diktatúra és demokrácia közötti éles határvonalra épült. A párt alapítói közül sokan tagjai voltak a Kádár-rendszer illegális, demokratikus ellenzékének, akik ugyan csak a rendszerhez képest voltak ellenzékben, de a társadalomban is marginális jelenségnek tűntek. Nem csupán a rendszer korifeusai nézték gyanakvással őket, hanem olykor a társadalom többségéhez tartozók is, akik úgy vélték, nem engedhetik meg maguknak az állásvesztéssel és egyéb retorziókkal járó ellenzékieskedést. A demokratikus ellenzék így egyfajta erkölcsi mérce lett az átlagemberek számára.
KÉT TŰZ KÖZÖTT. A Medgyessy-ügy azért okozhatott rövid időre koalíciós válságot, mert társadalmi identitások ütköztek benne. Mindkét pártnak szembe kellett néznie azzal, hogy jelentős társadalmi csoportok szerint a rendszerváltás nem pontosan úgy történt, ahogy azt ők önmaguk számára kanonizálták. Az SZDSZ megint abban a helyzetben találta magát, hogy szimbolikus értelemben két tűz között van: a “Kádár-Magyarország” és a “Horthy-Magyarország” hívei és világképei között. A politikai konfliktus feloldásaként az alternatívák között a számára kisebb rosszat jelentő kiutat választotta. De talán azt is megtanulta, hogy XXI. századi liberális identitását már nem célszerű a korábbi magyar politikai rendszerekhez viszonyítva meghatároznia, hanem olyan alapelvekre érdemes építkeznie, amelyek mai korunk kihívásaiból adódnak.
