Hamburgerháború

Bizonyára sokan emlékeznek még, noha lehet már húsz éve is, mekkora esemény volt, amikor a budapesti Belváros szívében megnyílt az első McDonald’s étterem. #<#Azóta óriási ütemben terjeszkedtek az ilyen hálózatok, és mostanra egy ifjú nemzedék mintegy beleszületett a gyorséttermek szabványosított szolgáltatásainak és egyenételeinek világába. Elterjedésük titka egyszerű és nagyszerű: mindenki tudja mit (ugyanazt), mennyiért (ugyanannyiért) kap, méghozzá megfizethető áron, noha szerény választékban, de nem érheti meglepetés, mert még a díszletek is azonosak, miként a kiszolgálást, a higiéniát sem érheti gáncs. A gyomrot nem túlterhelő egyenkoszt népszerűsége tehát töretlen. A nem is túl messzi Frankhonban azonban másképpen van. Legalábbis ezt bizonyítja José Bové és Francois Dufour A világ nem eladó hangzatos című könyve, amely egy újságíró, Gille Lenau velük folytatott beszélgetéseit tartalmazza. Tárgya pedig egy számunkra szokatlan módszerekkel, s még inkább következményekkel járó harc a hamburgerek, a “korcs-ételek” ellen, ami nagyjából három éve kezdődött egy dél-franciaországi kisvárosban, az ott létesítendő McDonald’s építési munkálatainak megzavarásával. A felháborodott parasztok, juhtenyésztők a hormonokkal kezelt amerikai marhahús európai importilalmára reagáló washingtoni ellenlépésre – amely egyébként kiváló terméküket, a rokfort sajtot is érintette – dühük demonstrálásaként a McDonald’sra támadtak. A szervezők ezt az éttermi hálózatot és egyben nagyhatalmú multit az amerikai gazdasági imperializmus szimbólumának tekintve választották ki célpontnak. A helyi kezdeményezés szervezői ezt hangoztatták: “A globalizáció kényszerpályáján kénytelenek vagyunk hormonokkal tömni a bendőnket.” Egyre többen kívánták a vádlottak padjára ültetni – elnézést a képzavarért – az állattenyésztésben, az élelmiszerek tömegtermelésében alkalmazott hormonkezelést, az antibiotikumok felhasználását, a génmanipulációt. Ezt a lehetőséget az ügyes szervezők is jól kihasználták. Így azután a tömegkommunikáció támogatásával egy sajt védelmét zászlójára tűző spontán helyi akció országos tüntetéssé, sőt antiglobalista mozgalommá fejlődött. A magyar olvasó pedig eltűnődhet rajta, vajon miért éppen Franciaországban történt mindez. A magyarázat talán az lehet, hogy a vérbeli francia polgár, aki mellékesen gourmand is, szereti a jó és választékos konyhát, számára az ebéd és a vacsora valóságos szertartás. Ezért aztán nehezebben szokik hozzá az egyenételekhez. Ugyanakkor arra felé megmaradt a paraszti munka becsülete is, holott ma már a lakosság alig 2 százalékának a megélhetése származik a mezőgazdaságból. Ha ehhez még hozzátesszük a valódi civil szervezetek működésének népi támogatását, azt is megérthetjük, miként tudta az ottani parasztszövetség nem csupán tagjainak érdekeit védeni, hanem széles(ebb) tömegeket is mozgósítani. Nálunk persze ilyen veszélyek nem fenyegetnek. A rendszerváltás utáni mindhárom kormány közös bűne a mezőgazdaság szinte teljes tönkretétele. Következésképpen a “maradék” parasztságunk csatasorba állítása kudarcra ítéltetett, még a legfontosabb célok védelmében is. Így azután okkal állítható: mifelénk nem kell félnie a “korcs-ételek” gyártóinak. Utóirat: éppen e sorok írásakor olvasom kedvenc lapomban, hogy “cirkuszi parádét és médiashow-t idéző jelenetek közepette vonult be két hónapos börtönbüntetésének letöltésére José Bové, a “vadglobalizáció” ellen küzdő parasztszervezet szóvivője, a világhírt élvező “McDonald’s-romboló”. Hát ennyit erről.