Kamatot emelt

a jegybank, szigorította a monetáris politikát, nyomós bírálatot gyakorolva a költekező költségvetés, a termelékenységnél messze gyorsabban növekvő bérek és a külső egyensúly kibillenése miatt. #<#Illetve nem is annyira a Magyar Nemzeti Bank (MNB) mondta ki az ítéletet, sokkal inkább a piac, amely - sajnos, épp a nyári turistaszezon kellős közepén - 250 fölé srófolta föl a forint árfolyamát az euróval szemben. A jegybanki testület állásfoglalása szerint megnőtt "a nemzetközi befektetők kockázati prémiumelvárása". A piac vészjóslónak látta a makromérlegek romlását, és finoman leértékelte a magyar gazdaságot. Az MNB nem úszott szemben az árral, a fél százalékpontos kamatemeléssel csupán elismerte a megnövekedett országkockázatot. A helyzet komoly, a befektetők ítéletet mondtak a magyar gazdaságról. Az árfolyamgyengülés inflációs nyomást jelent, és választani kell két rossz között: a költségeket magasabb árakkal, vagy magasabb kamatterhekkel fizetjük-e meg (esetleg a kettő kombinációja érvényesül). A jegybank útját állja majd a további forintgyengülésnek, miközben megszületett a kompromisszum a kormány és az MNB között a 2003. végi inflációs célkitűzés kérdésében. A jegybank most már a 4,5 százalékot nem meghaladó drágulás eléréséről beszél, ami persze matematikailag megfelel az eddig hangoztatott 3,5 plusz-mínusz 1 százaléknak, de az új meghatározás “verbálisan” mégis magasabbra mutat a réginél. Igaz viszont, hogy a jegybankelnök némi bizonytalankodása után végül is formálisan nem tették odébb az inflációs céltáblát. A baj az, hogy ez a kompromisszum nem strukturális okokból, nem a gazdaságban lévő rejtett inflációs feszültségek felszámolása jegyében született, holott a kormány gazdaságpolitikusai korábban – eltávolítandó a növekedés fékjeit – bírálták a szerintük túl szigorú monetáris politikát. Most nem erről van szó, sokkal inkább arról, hogy a kormány és a jegybank is felismerte: reagálni kell a belpolitikai túlfűtöttség okozta gazdasági megtorpanásra.