Az anti-Bokros-csomag

kellős közepén járunk: a következő fél év – éppen úgy, mint az előző 6-12 hónap – az osztogatás jegyében telik#<#, részben az új kormány 100 napos ígéreteinek teljesítése, részben az őszi önkormányzati választási kampány miatt. A laza fiskális politika már eddig is komoly veszélyeket hordott magában – erre a Magyar Nemzeti Bank figyelmeztetett is, talán az indokoltnál kissé diszkrétebben. Az infláció csökkenésének megtorpanása, a drámaian megugrott jövedelemkiáramlás és a vele párhuzamosan egyre erősödő kiskereskedelmi forgalom mind-mind egy szaggatott vészjelzés, amely – ha az új kormány időben és kellő óvatossággal nem avatkozik be – állandó vészcsengetéssé erősödhet. A fedezetlen költekezés hosszú távon nem tartható fent. A hétfő óta hivatalban lévő Medgyessy-kormány számára kemény diónak bizonyulhat úgy visszatérni a finanszírozható államháztartási keretek közé, hogy közben politikailag ne lehetetlenüljön el. Kellő szakértelem és taktikai érzék kell ahhoz, hogy felismerjék, hol lehet megtakarítani, illetve hol kell még egy kicsit adni. Ebből a szempontból az adó- és járulékcsökkentés – bár lehetne még ambiciózusabb is – mindenképpen telitalálat: több forrást hagy a gazdaság szereplőinél, közvetve pedig csökkenti a nominális árszínvonalat. További lehetőségek adódnak még az állami vagyongazdálkodásban. A Postabanktól az Antenna Hungáriáig számtalan olyan kisebb-nagyobb állami résztulajdon van, amely megfelelő helyzetben jó áron piacra dobható. A magánosítás folytatása – különösen, ha az tőzsdén keresztül történne – visszavezetné Magyarországot arra a piacbarát, piacépítő pályára, amelyet 1998-ban elhagyott. Az állami pénzügyekben amúgy otthonosan mozgó Medgyessy Péternek és csapatának nagy segítséget nyújthat Járai Zsigmond, a jegybank elnöke – és nem csak a monetáris politika tekintetében. Az egykori pénzügyminiszter ugyanis komoly tapasztalatokra tett szert azzal kapcsolatban, miként kell fiskális megszorítást végrehajtani anélkül, hogy azt az érintettek észrevennék. Erre elég jó példa volna az 1998-as és 1999-es esztendők költségvetési gazdálkodása, ha Magyarországon a “politika” szinonimája nem az “amnézia” volna.