Hollandiáról bízvást mondhatta volna Voltaire hőse, Pangloss professzor, hogy “a létező világok legjobbika”. A múlt héten tartott parlamenti választások megerősítették, hogy az idill mélyén új szenvedélyek működnek, amelyek megváltoztathatják Európa talán legtoleránsabb és legliberálisabb országának politikai arculatát.
Az ország eddigi legnagyobb pártja, a szociáldemokrata tömörülés (PvdA) a 150 tagot számláló parlamentben az 1998-ban elnyert 45 mandátum helyett – a szavazatok 15 százalékával – csak 23 helyet szerzett, s ezzel a pártok sorrendjében a negyedik helyre csúszott vissza. A jobbközép kereszténydemokraták (CDA) lettek ennek a haszonélvezői: 28 százalékkal, 43 mandátummal Hollandia legnagyobb pártjává váltak. A második helyre futott be az a párt (Pim Fortuyn Listája – LPF) amely a régi helyzetet felborította, az a párt, amelyet Európában hol szélsőjobboldalinak, hol jobboldali populistának tartanak. A harmadik helyet a liberálisok (VVD) foglalták el. Az LPF megjelenése előtt ez utóbbi alakulat állott a holland politikai színkép jobbszélén, noha középjobb pártról van szó.
SZÍN A SZÜRKESÉGBEN. Az LPF vezetője, Pim Fortuyn feltűnő, színes és provokatív figurájával, hedonista életstílusával úgy emelkedett ki a holland politika hagyományos, sötétszürke öltönyös alakjai közül, mint valami “paradicsommadár”. A valaha a marxizmustól induló szociológia professzor nyíltan vállalta homoszexualitását, elvetette a multikulturalizmust, a bevándorlás megszüntetését követelte és az iszlámot “elmaradott kultúrának” minősítette. Ez a nézetrendszer a polgári tradíciók ellenére megérintette a hollandok jó részének zsigeri érzéseit. A párt márciusban Európa legnagyobb kikötővárosában, Rotterdamban tört be az országos politikába, s már akkor látszott, hogy megjelenése meg fogja változtatni a kialakult pártstruktúrát.
Ez meg is történt. Csak azt nem lehet tudni, hogy milyenek lettek volna az arányok, ha Pim Fortuyn nem rajong a méregdrága prémbundákért. Május 6-án, néhány nappal a választások előtt, egy fanatikus állatvédő ölte meg. A XVII. század óta Hollandiában ez volt az első politikai gyilkosság. Érthető volt a társadalmi megrendülés, és ma már valószínűnek tartják, hogy Pim életének elvesztésével hozta fel pártját a második helyre, s tette feltehetően az alakuló koalíció részévé.
Hollandiában rendkívüli tradíciója van a koalíciós politikának. A legutóbbi kormányt például a szociáldemokraták, a jobbközép liberálisok és a kicsiny demokratapárt alkották. Úgy tűnik, az új kabinet a kereszténydemokraták, a Pim Fortuyn lista és a liberálisok együttműködését hozza majd.
ÜNNEPEL A SZÉLSŐJOBB. A Pim Fortuyn-jelenséget az európai szélsőjobb örömmel üdvözölte. Úgy tekintette, mint újabb igazolását annak az elméletnek, hogy a kontinensen jobboldali politikai ciklus következik, amelyben a hagyományos jobbközép pártok különböző formában kénytelenek együttműködni az emelkedő szélsőjobboldallal. Az egész történet igazi jelentősége az, hogy rámutat: a “szélsőjobboldali”, illetve “jobboldali populista” jelző mechanikus alkalmazása nem vezet semmire. Még Nyugat-Európán belül is nagy különbségeket rejthet az azonos definíció. Fortuyn például visszautasított minden összehasonlítást az osztrák Haiderrel, vagy a francia Le Pennel. Önmagát inkább Thatcher asszonyhoz vagy (ami kevésbé szívderítő) Berlusconihoz szerette hasonlítani. Az iszlámot elsősorban társadalmi konzervativizmusa (például a nők kezelése) miatt bírálta, s úgy vélte: a bevándorlást nemcsak azért kell megállítani, mert – mint mondta – “Hollandia tele van”, hanem (legalábbis saját érvelése szerint) azért, mert a holland életformába nehezen integrálódó, más kultúrkörből érkező immigránsok megjelenése olyan ösztönös szembenállást, olyan destruktív érzelmeket kelthet, amelyek – úgymond – rombolják a holland társadalom hagyományos toleranciáját.
A dolog pikantériája, hogy Fortuyn halála óta az LPF listáját egy 27 éves, a Zöld-foki-szigetekről származó fekete vállalkozó, Joao Valera vezeti.
Az LPF valóban szélsőjobboldali párt. De hollandul. És – például – nem magyarul. Egy definíció sohasem igazán életszerű. S mint a latin bölcsesség szól: “Ha ketten csinálják ugyanazt, az már nem ugyanaz.”
