Április 21-e, Stefan Zweig mondását idézve, afféle “csillagórája” volt a jelen – és talán a következő évek – európai történetének. Ez a nap hozta meg a magyar kormányváltást és a francia neofasizmus betörését is. Ez utóbbi felborította a “papírformát”, de a francia közvélemény elemi erővel válaszolt. A korrupciós gyanúval terhelt, de a szélsőjobbtól mereven elzárkózó mai konzervatív államelnök, Jacques Chirac mögött egy (a klasszikus jobboldaltól az ultrabalig terjedő) spontán egységfront alakult ki.
Így most vasárnap, a második és döntő menetben emberi számítás szerint nincs valószínűsége annak, hogy Jean-Marie Le Pen, a francia neofasizmus vezére foglalja el az elnöki palotát.
ÉRTÉKEL AZ ECONOMIST. A magyar választásokkal együtt Le Pen sikere adott alkalmat a hiteles európai konzervatív erőknek, hogy minősítsék az események szereplőit. Ezt az értékelést talán konzervatív világképe, magas színvonala és óriási nemzetközi tekintélye okán a londoni Economist átfogó elemzése tükrözte a leghívebben. A magyar helyzetet vizsgálva, ítélete így hangzik: “A szocialisták, kellemetlen kommunista örökségük ellenére, ma már egészen olyanok, mint a modern európai szociáldemokraták. A Fidesz jobbra áll a legtöbb európai jobbközép párttól.” (Másutt a laptól a “nacionalista-populista” jelzőt is megkapja.)
Ezt az értékelést igazolta, hogy (Csurkáékról már nem is beszélve) a “Fidesz-közeli” média alig leplezett elégtétellel beszélt a francia szocialisták kudarcáról. Az Economist címlapján viszont Le Pen fényképe felett a “Franciaország szégyene” cím virított. A vezér politikai portréját felvázoló glossza élén a “szuperfasiszta” szó áll. Végül: a Le Pen-jelenség kapcsán az európai szélsőjobb általános helyzetéről készített értékelés lényegét a “Mérgező, de megfékezhető” cím fejezi ki.
Mindez jelzi, hogy a szélsőjobboldallal kötött formális (Bécs, Róma) vagy informális (Budapest) szövetség száműzi az adott, önmagát jobbközépnek minősítő pártot az európai értelemben vett konzervativizmus táborából.
Francia viszonylatban a küzdelemnek még nincs vége. A júniusi parlamenti választás ad majd igazi képet az erőviszonyokról. Meg arról is, hogy a francia közvélemény miként reagált a “Le Pen-sokkra”.
NÉMET ERŐPRÓBA. Április 21-e nem csak Budapest és Párizs okán volt “csillagóra”, de Berlin miatt is. Ezen a napon vívták Sachsen-Anhalt tartományban a kora őszi német választások első csatáját. Ott a szociáldemokratákat más jellegű, de hasonlóan sokkoló hatás érte, mint Franciaországban. A most ellenzékben lévő konzervatív CDU 15 százalékponttal erősödött és a tartomány legnagyobb pártja lett. Az SPD viszont csaknem 16 százalékpontot zuhant, s így elveszítette 1998-ban szerzett vezető pozícióját. A két vezető német párt között 1945 óta nem volt ilyen arányú erőviszony-változás.
A képlet azonban ennél bonyolultabb. Németországnak a hajdani NDK területén fekvő, legszegényebb tartományáról van szó. (Az NDK állampártjának utódja – a PDS – itt tartja 20 százalék körüli arányát; 21 százalékos a munkanélküliség, s május 6-ától fémipari sztrájk várható.) Ezért országosan Sachsen-Anhalt választási eredménye nem tekinthető jelzésnek. Németország egészét tekintve ott teljesen egyedi modellről van szó. A volt NDK-ban és Kelet-Berlinben erős PDS országosan feloldódik, a különböző szélsőjobb formációk esélytelenek. Így az Európai Unió vezető gazdasági és politikai hatalmában végül egy, a politikai közép felé húzódó szociáldemokrata párt és egy közép felé húzódó konzervatív pártszövetség (országos CDU plusz bajor CSU) között dől majd el a küzdelem. Az eredmény két tényezőtől függ: egyrészt a gazdasági helyzettől, másrészt attól, hogy az országos és centristább CDU protestáns és evangélikus szavazótábora mennyire fogadja el, hogy a háború óta első ízben vezesse a kormányt a markánsabban jobboldali és katolikus bajor CSU.
Jellemző: ott a legkevésbé túlfűtöttek a szenvedélyek, ahonnan a választások leginkább formálhatják Európa jövőjét. Készül az új Európa-portré. A hatalmas, képzeletbeli vászonra német ecsettel rakják majd fel a legkarakterisztikusabb arcvonásokat.
