Nem kerülheti majd el a következő hetekben megalakuló új kormány, hogy választ adjon néhány stratégiai jelentőségű gazdaságpolitikai dilemmára.#<# Ezek közé tartozik az állam gazdasági szerepének meghatározása, ami számos elméleti vita, politikai konfliktus és piaci érdeksérelem forrása volt az elmúlt négy esztendőben. A leköszönő kormány tevékenysége ugyan meglehetősen ellentmondásos eredményre vezetett ezen a területen (is), néhány fontos kérdés bátor felvetésének érdeme azonban kétségkívül megilleti.
A választásokon alulmaradt jobboldali pártok -“nemzetpolitikájuk” egyéb törekvéseivel összhangban – igen vitatható eszközök alkalmazásával, olykor meglehetősen kérdéses legitimációjú célok érdekében igyekeztek mozgósítani a nemzeti erőforrásokat. Gyanítható, hogy erősen intervencionista, a piaci erőviszonyok módosítását célzó politikájuk az elpazarolt költségvetési források sokmilliárdos tételének és a kormányzati beavatkozásoktól megriadt magánbefektetők elmaradt beruházásainak formájában jelentős károkat okozott a magyar gazdaságnak.
KRITIKUSAN. Tény azonban az is, hogy a most távozó kormány volt az első, amely kritikusan nézett szembe a magyar gazdaság által a világgazdasági munkamegosztásban betöltött szerep kérdésével; mi több, megpróbált arra pozitív választ adni. A korábbi kabinetek néhány – többnyire ugyancsak hatékonyság- és tőkevesztést okozó – kivételtől eltekintve nem próbálkoztak a hazai tőketulajdonosok erősítését és a magyar gazdaság világgazdasági szerepének javítását célzó intézkedésekkel. Ilyesfajta kísérletezést nem is igen engedhettek meg maguknak: tevékenységük fókuszában a nyugati irányú integráció – igen helyes – fejlesztése állt, ami mellett sem erejük, sem bátorságuk nem maradt a nemzetközi munkamegosztásban kialakult szerep tudatos befolyásolására. A gazdaság külső pozíciója a kilencvenes évek egésze során ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – számottevően javult. Ebben a külföldi működő tőke nagyarányú beáramlása játszott főszerepet, ami az ezt lehetővé tevő privatizációs politika és liberális tőkepiaci szabályozás mellett főként olyan strukturális tényezőknek volt köszönhető, mint a kedvező földrajzi elhelyezkedés, a jól képzett munkaerő, valamint az európai integrációs folyamattal párosuló politikai stabilitás.
Tévedés ugyanakkor azt gondolni, hogy a működő tőke beáramlásához ne lett volna szükség erős kormányra. A befolyásos társadalmi lobbiknak ellenállni képes, a tőkeerős külföldi befektetőket előnyben részesítő privatizációs ügynökség munkája a szakmailag autonóm, politikailag pedig cselekvőképes állami bürokrácia példája. E nélkül nem kerülhetett volna sor a kilencvenes években a külföldi működő tőke által vezérelt gazdasági modernizációra, amely mára becsatornázta Magyarországot – pontosabban annak egyik felét – a világgazdaság főáramába. A kérdés ma az – és a Fidesz gazdaságpolitikája ennek megfogalmazásában jeleskedett -, hogy miként optimalizálható a továbbiakban a magyar gazdaság világgazdasági szerepvállalása, s hogy mennyiben korrigálható a külföldi tőketulajdonosok vezető szerepére alapozott, kissé egyoldalúra sikeredett magyar modernizációs modell.
A félreértések elkerülése végett le kell szögeznünk, hogy a külföldi befektetők intenzív jelenlétével önmagában semmi baj nincs. Éppen ellenkezőleg, a gazdaság és a társadalom egészének rengeteg haszna származik tevékenységükből. Baj abból lehet (s olykor van is), ha egy gazdaság jóformán teljes fejlődési potenciáljának ellenőrzése nemzetközi óriásvállalatok kezében összpontosul. Ilyen esetben egy esetleges világgazdasági recesszió vagy az adott ország számára meghatározó iparág, netán néhány vállalat válsága idején meglehetősen kiszolgáltatott helyzetbe kerül a nemzetgazdaság. A társadalmi érdekviszonyok kiegyensúlyozására hivatott kormányzat mozgástere a fejlett piacgazdaságokban megszokottnál jóval szerényebbre szűkül, mivel a gazdasági életet uraló vállalatok nem az adott gazdaság keretei között optimalizálják tevékenységüket.
ELFELEDETT KÜLÖNBSÉGEK. A társadalom jóléte és gazdasági tevékenységének átlagos színvonala szépen növekedhet egy, a külföldi tőke által vezérelt modernizáció során, sosem szabad azonban elfelejteni, hogy az összesítések és átlagok jókora – s gyakran növekvő – társadalmi különbségeket takarhatnak. Erre példa az igen sikeres, ám jelentős társadalmi áldozatokat követelő, a gazdasági fejlődés lehetőségét régiónként és társadalmi csoportonként igen eltérő mértékben biztosító magyar átalakulás.
A Fidesz-kormány – elődeitől eltérően – kísérletet tett e modell korrekciójára, aminek érdekében a korábbiaknál nagyobb szerepet igyekezett biztosítani a hazai tőketulajdonosok által ellenőrzött vállalatoknak. Ennek célja a potenciális szavazóbázisként szolgáló társadalmi csoportok megerősítése és a kormányzat gazdasági befolyásának növelése volt, jellemző eszköze pedig a klientúra-építés. Mindez olyan, gyakran jogilag is megkérdőjelezhető, egyedi döntésekre alapozott támogatási technikák alkalmazásához vezetett, amelyek eleve kizárták a hatékonysági elv érvényesülését. A kormányzati beavatkozás módja gyakran megsértette az állam versenysemlegességének elvét, eredményét tekintve pedig a kiválasztott cégeket a piaci versengéstől megóvó, protekcionista jellegű volt. Stratégiáját illetően a hazai tulajdonú cégek világgazdaságba integrált, exportorientált fejlődése helyett a hatékonysági kritériumot definíciószerűen háttérbe szorító, import-helyettesítő növekedést irányzott elő. Valóban igaz, hogy a magyar gazdaságnak jót tenne néhány, legalább közép-európai szinten versenyképes hazai ellenőrzésű nagyvállalat kialakulása. A helyben maradó hozzáadott érték és a helyi beszállítói hálózatok bővülése révén ez elősegítené a nemzeti jövedelem gyarapodását és a gazdaság belső integráltságának növekedését, enyhítve a társadalomfejlődés – a múlt századi társadalomkutató, Erdei Ferenc óta ismert, az érvényesülési esélyeket végletesen differenciáló – kettős jellegét.
A Fidesz-kormány által preferált vállalatok esetében azonban nem látni a versenyképesség növekedését, sem hazai, sem pedig közép-európai szinten. S miközben a szerencsés kiválasztottak egy vitatható törvényességű és a hatékonyság-kritériumot mellőző gazdaság-fejlesztési politika révén gyarapodtak, addig az olyan kevésbé kedvelt, ám a piaci verseny körülményei között komoly sikereket elérő magyar vállalatok, mint a Mol vagy a Richter, gyakran a kormányzati gazdaságpolitika ellenében voltak kénytelenek működni.
A gazdaság hazai szektorának fejlődéséhez nem arra van szükség, hogy a kormány pénzt pumpáljon a fejlődőképes magyar vállalatokba. Ez a tőkepiac dolga, amely egyébként nem különösebben kedveli a diszkrecionális állami beavatkozást, mivel az rontja a vállalati teljesítmények objektív mérlegelhetőségét. A kormány dolga az, hogy – a tőzsdét is magában foglaló – piacgazdasági intézményrendszer működését biztosítsa. A Fidesz-kormánynak az írott és íratlan társadalmi szabályokat erodáló magatartása ezzel szemben aláásta a piacgazdasági intézmények hitelét.
KLIENTÚRA HELYETT. Helyes lenne, ha az új kormány szakítana ezzel a gyakorlattal, s vele együtt az elmúlt négy év alapvetően hibás állami beavatkozási politikájával. Klientúrák helyett piackonform, a versenyképesség növelését célzó ösztönző rendszereket kellene építenie, amelyek nyilvánosan meghirdetett elvek szerint nyújtják – vagy vonják meg – a gazdasági élet szereplőinek szánt kedvezményeket. Ehhez nem annyira intervencionista, mint inkább szabályozó jellegű gazdaságpolitikára van szükség.
Tudomásul kell venni, hogy a gazdaság domináns szereplői a hazai szektor mégoly sikeres megerősítése esetén is a multinacionális vállalatok helyi érdekeltségei maradnak, ami eleve határt szab a kormányzati beavatkozás lehetőségének. A legkedvezőbb eredmény egy, a mainál kiegyensúlyozottabb fejlődési modell kialakulása lehet. Ekkor talán a piacgazdasági intézmények működését elősegítő demokratikus politikai berendezkedés – amelyről a választási eredmények tanúsága szerint a magyar társadalom túlnyomó többsége nem kíván lemondani – a hátrányosabb helyzetű térségek és társadalmi csoportok számára is több fejlődési alternatívát biztosít majd.
