Magyarország gazdasága a választások időszakára a lassuló növekedés, az egy évtizede először kifulladni látszó export, a stagnáló beruházások és az ezekkel párhuzamosan meglóduló bérek által jellemezhető.#<# S ha a közélet szereplői számára az okok és a következmények közti időbeli eltérés miatt időnként nehézségekbe is ütközik az elég közvetlen összefüggések fölismerése, a közgazdaságtan képes bizonyos kapcsolatok kimutatására. Például nem kell se Nobel-díjasnak, se monetaristának lenni annak belátásához, hogy ha az egész évre (sőt, a következő négy évre) is jellemző maradna az az arány, amiben a bérek - közszféra húzta - növekedése 11,6 százalék, míg a GDP-é csak 3,3 százalék, akkor az aligha lenne fönntartható kiigazítás nélkül. Hasonlóképpen tarthatatlan az a helyzet, amikor a vállalati szféra inkább megtakarít, mint befektet. Ez nem éppen a lendületes és tartós növekedés forrása.
S miközben a közgazdasági iskolák között ma is vita folyik a beruházások és a növekedés közötti kapcsolat természetéről, erősségéről, abban senki sem kételkedik, hogy stagnálás közeli beruházások mellett tartós növekedés, főleg középtávon, nem várható. Persze elképzelhető lenne – a pénzügyi közvetítő rendszer további reformja révén – az allokációs hatékonyság meredek javítása, ám az erre utaló lépések, az ezt megalapozó intézményei reformok 1998 és 2002 közt nem születtek meg. Elég, ha a tőzsdei nyereséget a bessz – mármint a tőzsdei viszszaesés – idejére megadóztató újításra, a magán-nyugdíjpénztárak sokféle eszközzel történt korlátozására és a politikai finanszírozás sokféle megnyilvánulására utalnunk.
INTŐ JEL. Tegyük hozzá, hogy az első hónapok deficitje – változatlan trendeket föltételezve – akár 4 milliárd dolláros fizetésimérleg-hiányhoz is vezethetne, ami a gazdaság és a kivitel lassulásának szakaszában kétségkívül intő jel. Vagyis a “tartsuk a jó irányt” és a “tovább a lenini úton” kezdetű felhívások, a gazdaságpolitika szociális irányultságának erősödését előrevetítő ígéretek szemet hunynak a jelenlegi időszak kemény tényei fölött. Felelős kormány nem tűrheti tétlenül, hogy a gazdaság – jórészt politikailag gerjesztett – folyamatai a tarthatatlanságig romoljanak.
Minél komolyabban gondoljuk, mert gondolhatjuk, hogy Magyarország 2004-ben az Európai Unió, 2006/2007-ben pedig az Európai Pénzügyi Unió tagjává válhat, annál fontosabbá válik a gazdaságpolitika szavahihetőségének helyreállítása. Ez közelebbről az álmok álmodóinak a gazdaságpolitikai folyamatokból történő kiszűrését (és a hálószobába utalását) igényli. Az 1998 és 2002 közötti időszakban gyakorta megfigyelhető volt, hogy nagy ívű történeti és filozófiai fejtegetésekkel alátámasztva 4-5 milliárdot költöttek el, vagy a novemberben adott 20 százalékos illetményemelés mértékéről szólva elfelejtkeztek arról, hogy éves szinten ez csupán a 20 százalék egyhatodának felel meg. Sokat beszéltek arról is, hogy az államháztartási kimutatások hazánkban kialakult rendje egyelőre “nem mindenben éri még el a legfejlettebb tőkés országok színvonalát”.
Végül megszilárdulni látszott az a közvéleményt és szakközönséget egyaránt joggal irritáló kommunikációs gyakorlat, amiben nem lehet tudni, mikor van szó tényadatokról, s mikor előirányzatokról, mikor milyen tartalmú, milyen bázishoz mért növekedési ütemekre hivatkoznak kormánytagok, mi mivel és milyen módon vethető egybe. Például a nyugdíjak növekedési üteme bizonyára nem értelmezhető a nemzetgazdaság egészének teljesítménye nélkül, így egy stagnáló év teljesítményével egy jó év közvetlenül nem vethető egybe értelmesen. Mivel a makrogazdasági béreket végső fokon egyetlen piacgazdaságban sem a kormány akarata határozza meg, hanem a nemzetgazdaság átlagos termelékenységi szintje, s a legtöbb országban – így nálunk is – az átlagbérek alakulása határozza meg a nyugdíjak és más ellátások bővülési mértékét, tehát a “bokrosozás” nevű társasjátékot is ideje abbahagyni. Nem szabad olyan – nyilvánvalóan hiteltelen – állításokat a köztudatba dobni, miszerint Magyarországon egyetlen évben elköltött 5-10 milliárd forint (200-500 millió dollár) a 45-46 milliárd dollárnyi GDP 1,0-1,5 százalékos növekedését gerjeszthette, azaz egyazon évben legalább 100 százalékos hozamgyarapodást ért el. Ez már valóban az álmok birodalmába tartozik, vagyis a közéletben föl kell vele hagyni, mert nem lesz hitele annak, aki efféléket hangoztat.
A magyar gazdaság természetesen jobb állapotban van, mint a róla szóló közbeszéd. Ugyanakkor a befektetőket érezhetően visszafogta az a kormányzati gyakorlat, amely nem pusztán a parlamenti ülésezés és a közszolgálati média kérdéseiben élt az egyoldalú jogértelmezés eszközével, a többségi elvnek a “győztes mindent visz” felfogásával történő azonosításával. Minél erőteljesebben sikerül majd – évek munkájával – helyreállítani az igazságszolgáltatás politikafüggetlenségébe vetett hitet és azt, hogy a kormányzatot, illetve általában az erősebb felet korlátozó szerződések is kikényszeríthetők, érvényre juttathatók, annál tartósabbnak bizonyulhat a befektetői érdeklődés is. A Budapesti Ügyvédi Kamara főtitkárának igazságügy-miniszteri kinevezésével valószínűleg biztosítható lesz a kormányzati intézkedések korábbinál nagyobb fokú jogszerűsége – mind tartalmi, mind formai oldalról. E folyamat része a közbeszerzést és a közéleti (országgyűlési) ellenőrzést megkerülő közpénzköltési gyakorlat fölszámolása is.
SZAVAHIHETŐSÉG. Minél erőteljesebben javulhat majd a kormányzat szavahihetősége, annál megalapozottabban haladhat a magyar nemzetgazdaság az inflációcsökkentés útján, s annál jobb lesz az inflációmentes, tartós növekedés esélye. E folyamat részeként célszerű és valószínű is, hogy az új kormány tartózkodik az elődje által kötött egyezségek, köztük a választási kampányban vitatémává tett uniós megállapodások (fejezetlezárások) egyoldalú újraértelmezésétől és felmondásától. Mai ismereteink szerint ebben az esetben az ország nagy sebességgel zárhatja le a még nyitott tárgyalási fejezeteket, s – mondhatni – már semmi se tartóztathatja fel az uniós tagsághoz vezető úton. Ennek érdekében azonban szükség lesz a részérdekeken túlmutató, koncepciózus kormányzati vonalvezetésre is.
Milyen akadályok állhatnak az új kormány teljesítményjavító törekvéseinek útjába? Az akadályok egy része konjunkturális, más részük strukturális jellegű. Konjunkturális jellegűnek tűnik a választási ígéretek halmaza. A választási kampány első szakaszában meglehetősen enerváltnak tűnő MSZP akkor kezdett jelentősen javítani pozícióján, amikor a “Fidesz ígéreteit mi jobban tudjuk megvalósítani” taktikáját az offenzív, saját ígéretekre épülő, konkrét juttatásokat javasló stílus váltotta fel. Jómagam nem gondolom, hogy az új kormány nagyobb arányban váltaná be az efféle ígéreteket, mint elődei, illetve mint az a parlamenti demokráciák átlagában szokásos. Mégis, mint arra több elemzés is fölhívta már a figyelmet, szó szerint véve az MSZP ígéretei elérik, többek szerint 20-25 százalékkal meg is haladják a Fidesz-ígéretek “bekerülési költségét”. Ez bizony látens nyomásként nehezedik majd a következő évek államháztartására, akkor is, ha az MSZP vezető kormányzati jelöltjei nem éppen osztogató kedvükről híresek.
Súlyosabbnak tűnik néhány strukturális korlát. Elsőként említhető az a közismert tény, hogy az MSZP különféle érdekcsoportok konglomerátuma, s mindig erőteljes volt benne a kijáró-érdekképviseleti elem. Ebben ma már nem a szakszervezetek a meghatározók. A zárt ajtók mögötti egyezségek kultúrája – mint éppen Németh Miklós sikertelen visszatérési kísérletén volt tanulmányozható – egyáltalán nem halt ki e tömörülésből. Gazdasági ügyekben ez nyilvánvaló veszélyforrássá válhat.
Az MSZP – és még inkább a szabad demokraták – nagyvonalú köztehermérséklést is ígértek. Ez önmagában véve aligha vitatható vállalkozásélénkítő eszköz, főleg a kisebb cégek számára, és foglalkoztatáspolitikai szempontból üdvözölhető. A bökkenő csak az, hogy az Orbán-kormány nem haladt előre a reformok útján, sőt, szociálpolitikai okokból több esetben is a fékre lépett. Az államigazgatás és az egészségügy reformja, a vasúti és a nyugdíjreform beindítása (újraindítása) a korábban rejtett veszteségek nyílttá válásával jár. Ekkor pedig nemigen van tere a köztehermérséklésnek, mert a flow mutatók – így az államháztartás parlamenti deficitje – anélkül is romlik, hogy a kormány nagy költekezésbe fogna (mint ahogy azt az Orbán-kormány se tette). Eközben közeledünk Brüsszelhez, és az Eurostat szerinti államháztartási deficit csak nem maradhat a “jól megszokott” 5 százalékos nagyságrenden. Így pedig egyszerűen nincs tere a nagy áttörésnek, legföljebb – nem jelentéktelen – ésszerűsítések és egyszerűsítések vezethetők be.
Végül, de nem utolsósorban, a jóléti rendszerváltás programját a nagyközönség vélhetőleg félreértelmezhette. A döntő többség ebből inkább a “több állami forrást az egészségügynek” elvontabb változatát olvasta ki, semmint a privatizálást. Ez egyértelmű a napilapokban jó két éve folyó egészségügyi reformvita hozzászólásaiból. Márpedig a jóléti rendszernek jelenleg az a fő baja, hogy az a kis hazánkban felejtett államszocializmus utolsó darabja, ami lényege szerint nem hatékony, de legalább szociálisan igazságtalan is.
RÉSZÉRDEKEK. Az új kormányban szerepet vállaló, illetve a környezetében működő szakemberek többsége ismereteim szerint valódi jóléti reformot pártolna, méghozzá a hatékonyságot javító, egyben a rászorultságot érvényesítő módon. Ez a helyes törekvés azonban erőteljesen bele fog ütközni azokba a részérdekekbe, amelyek magukat nyilvánították szociális vívmánynak, s eddig mindig maguk mellett tudták mozgósítani a közvélemény többségét is. Ezért az új kormány, ha a periódus végéig meg is őrzi többségét, láthatólag kemény harcokra készülhet. Ebben vélhetőleg kisebb szerepe lesz az érthetően – túlélési célból – harcos, nem-kooperatív ellenzéknek, és nagyobb szerepe a saját heterogenitásából és a strukturális problémák természetéből adódó kihívásoknak.
