Amit az emberek gyakran egyszerűen a “politika” kifejezéssel illetnek, az valójában számos politikai intézmény és politikai szereplő bonyolult összessége. Egy politikai döntés meghozatalában részt vesznek minisztériumi köztisztviselők, parlamenti politikusok vagy éppen független szakértők.
Maga a politikai rendszer számos intézményből áll. Ezeket a polgárok elméletileg egymástól függetlenül ítélhetnék meg, az elmúlt évek tapasztalata azonban azt mutatja, hogy eme intézmények megítélése együtt mozog. Ha például országos átlagban visszaesik a pártokkal szembeni bizalom, akkor csökken a kormány, vagy éppen az országgyűlés iránti szimpátia is. A Bokros-csomag bevezetése után az állampolgároknak nem csupán az azt bevezető kormány és kormánypártok iráni bizalma mérséklődött, hanem a köztársasági elnöki intézmény, vagy az ellenzéki pártok iránti is.
KIÁBRÁNDULÁS. Az elmúlt tizenkét évben a politikai intézményrendszer egésze iránt csökkent bizalom. A legnagyobb népszerűségvesztés közvetlenül a rendszerváltás után következett be. A bizalmi index három év leforgása alatt 12 pontot esett. Bár az 1994-es választásokat megelőzően a mutató enyhén ismét emelkedni kezdett, az új kormány hivatalba lépését követően ez a növekedés megállt. Az 1998-as választást megelőzően is emelkedett az intézményekbe vetett bizalom, majd a választások után egy évvel ismét csökkent. Úgy tűnik, választások közeledtével az állampolgárok optimistábban tekintenek a politika felé, a voksolás után pedig mintha törvényszerű lenne a csalódás.
Ha differenciáltan vizsgáljuk az egyes politikai intézmények megítélését, azt látjuk, hogy többnyire a direkt pártpolitikától mentes intézmények örvendenek a legnagyobb népszerűségnek, míg a közvetlenül a pártpolitikát megjelenítők a legkisebbnek. A legrokonszenvesebb párt után a köztársasági elnöki intézménybe vetik a legnagyobb bizalmat az emberek. Ez a rendszerváltás óta így van. Göncz Árpád elnöksége idején ezen intézmény bizalmi indexe néha a 70 pontot is elérte, ami nyilván összefüggésben állt az államfő személyes népszerűségével. Amióta Mádl Ferenc az első számú közjogi méltóság, azóta az intézmény presztízse némiképp csökkent, biztos pozícióját azonban máig őrzi. Szintén magas bizalmi indexszel rendelkezik az Alkotmánybíróság, valamint az ombudsmani intézmény. Az említett három esetben egyértelműen a direkt pártpolitikától való függetlenség a magyarázata a magas elismertségnek. A lista másik végén találjuk a közvetlen pártpolitikai csatározások színteréül szolgáló országgyűlést, valamint e csatározások szereplőit, a kormányt és a pártokat.
A rendszerváltás után nem csupán a politikai intézmények, de az egyes politikusok iránti közbizalom is számottevően csökkent. Ezen általános tendencia alól azonban az egyes politikusok vonatkozásában jóval több a kivétel, mint az intézmények esetében. A politikus munkájára a polgárok rugalmasabban reagálnak, mint az intézményekére. Míg a polgárok kevésbé kapcsolnak egy számukra kedvező vagy kedvezőtlen döntést egy konkrét intézményhez, addig arra sokkal inkább hajlamosak, hogy valamely politikus számukra szimpatikus vagy ellenszenves cselekedetére az adott politikus iránti attitűdjeik megváltoztatásával reagáljanak.
A politikusok népszerűségének csökkenésén túl az elmúlt tizenkét év másik tendenciája a “középre tartás” általánosabbá válása. A kilencvenes évek elején a polgárok szélsőségesebb véleményeket fogalmaztak meg az egyes politikusokról, mint manapság. Míg akkor többnyire vagy nagyon pozitívan, vagy nagyon negatívan ítélték meg a különböző politikai személyiségeket, addig ma sokkal gyakoribb a közepes minősítés. Ennek hatására ma jóval több politikus van a középmezőnyben, mint 10-12 évvel ezelőtt. Ugyanakkor kevesebb a kiugróan alacsony, és sokkal kevesebb a kiugróan magas népszerűségnek örvendő közéleti személyiség.
Az utóbbi tíz év során valamennyi, a politikai életben folyamatosan jelen levő politikus népszerűsége csökkent. Demszky Gábor, Deutsch Tamás, Horn Gyula vagy Orbán Viktor elfogadottsága a kilencvenes évek elején még igen magas volt, ám mára legtöbbjüké a középmezőnybe, vagy – például Deutsch Tamásé – még lejjebb csúszott. A mai politikusok népszerűsége általában is alacsonyabb, mint tíz évvel ezelőtti társaiké. A ma legnépszerűbbnek számító Mádl Ferenc és Dávid Ibolya indexe alacsonyabb, mint egykoron Horné, Kovács Lászlóé vagy Orbáné volt.
Bizalmi trendek• Az elmúlt tizenkét évben a politikai intézményrendszer egésze iránti bizalom csökkent
• Többnyire a direkt pártpolitikától mentes intézmények örvendenek a legnagyobb népszerűségnek
• A rendszerváltás után a politikusok iránti közbizalom jelentősen mérséklődött
• Az elmúlt tizenkét évben általánossá vált a “középre tartás”
• A legnépszerűbb politikusok az elmúlt tíz évben három körből kerültek ki: a népszerűségi lista élén található a köztársasági elnök, az aktuálisan népszerű párt vezetői, valamint a pártoktól független imázst megjelenítő politikusok
• A legutóbbi években koncentrálódott a pártrendszer, valamint minimálisra apadt a nagy rendszerváltó pártok népszerűsége
• Biztosnak látszik, hogy a parlamentben frakcióval bíró pártok száma a mostani voksolás után csökkenni fog
• A politizálás konfliktusos jellege az elkövetkező években sem mérséklődik
BÉRELT HELY. A legnépszerűbb politikusok az elmúlt tíz évben három körből kerültek ki. Egyrészt, “bérelt” helye volt a népszerűségi lista élén a köztársasági elnöknek. Másrészt, az aktuálisan népszerű párt első emberei is nagy népszerűségnek örvendtek (pártja népszerűségének emelkedése egy időben még Torgyán Józsefnek is 40 pont fölötti tetszési indexet tudott biztosítani). Harmadrészt, a népszerűségi lista elején vannak azon politikusok, akik a pártoktól független politikus imázsát voltak képesek kialakítani. Ide tartozik ma Dávid Ibolya, vagy – a diagramon nem szereplő – Martonyi János, és ide tartozott egykor Kovács László vagy Demszky Gábor.
Míg a köztársasági elnök kimozdíthatatlannak tűnik a lista elejéről, addig az őt követő “népszerűek” könnyen elveszthetik az állampolgárok bizalmát. A népszerű pártok elnökei pártjuk hanyatlásával maguk is elbukhatnak, ám akkor sem élvezhetik a társadalom egészének bizalmát, ha ez nem következik be. Az utóbbi években ugyanis egyre inkább általánossá vált a “keresztszimpátia” eltűnése. Míg korábban előfordult, hogy valamely oldal szavazója szimpatikusnak találta a másik oldal politikusát, ma ez egyre ritkább. Ez arra utal, hogy a politikusok megítélése mindinkább összekapcsolódik pártjuk megítélésével. Ez főképp az MSZP-re és a Fideszre igaz. Azok a politikusok, akik pártok feletti imázsuk miatt szerepelnek a népszerűségi lista élén, ezen imázs esetleges elvesztésével előkelő pozíciójuknak is búcsút mondhatnak. Ez történt Demszky Gáborral éppen úgy, mint a külügyminisztersége után pártelnökként megjelenő Kovács Lászlóval.
Szólnunk kell még a népszerűségi lista állandó sereghajtóiról. Az elmúlt években itt eresztett gyökeret Csurka István és Torgyán József. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ők sem voltak mindig sereghajtók. Torgyán pártjának felívelésekor – 1995-96-ban -, Csurka pedig a kilencvenes évek elején, még MDF-es képviselőként tudta magát az alsó-középmezőnybe beverekedni.
Nemcsak a politikusok, a pártok népszerűsége is alapvető változásokon ment keresztül az elmúlt 12 évben. E változások közül a legfontosabb alighanem a pártrendszer koncentrációja, valamint a nagy rendszerváltó pártok népszerűségének minimálisra apadása volt.
A pártverseny 1998 után kétpólusúvá vált. Míg az 1994-et követő időket az MSZP dominanciája jellemezte, az 1998-as választások után a Fidesz nem volt képes domináns párttá válni; az MSZP 1999-re beérte, majd meg is előzte riválisát. A magyar politikában 1998 óta ez a két párt verseng az első helyért, a többieknek legfeljebb statisztaszerep jut.
Az elmúlt időszakban a két nagy politikai erő közötti versengés minden korábbinál kiegyenlítettebbé vált. Magyarországon a korábbi választásokkor nem volt jellemző, hogy ekkora bizonytalanság uralkodott volna azzal kapcsolatban, ki fog nyerni. Így 1994-ben mindenki biztos volt az MSZP győzelmében, ahogyan 1998 elején is bizonyosnak tűnt (még ha gyorsan meg is változott a helyzet) az újabb szocialista diadal.
A mostani bizonytalansághoz erősen hozzájárul, hogy 2001 novembere óta a különböző közvélemény-kutató cégek egymásnak ellentmondó adatokat publikálnak. Mivel nem tudjuk, mi lehet az eltérések oka – ezt sajátos módon maguk a közvélemény-kutató intézetek sem tudják -, az sem világos, vajon melyik mérés tekinthető az állampolgári vélemények hiteles leképezésének.
ÉLES VERSENY. Néhány dologban azonban biztosak lehetünk a 2002-es választások kapcsán. Egyrészt, a verseny minden korábbinál élesebb lesz, és valószínűleg jó néhány választókerület akad majd, ahol igen kis szavazatkülönbségen múlik a mandátum. Mindez felértékelheti azt a pártot, amely harmadik erőként sok jelöltjét tudja a második fordulóba juttatni. Nem szabad ugyanakkor elfelejteni azt sem, hogy 2002-ben várhatóan tömegesen születnek majd első fordulós győzelmek is, ami ismét csak eltérést jelez a korábbiakhoz képest.
Végül, biztosnak látszik, hogy a parlamentben frakcióval bíró pártok száma csökkenni fog. A két nagy párton kívül az SZDSZ tűnik biztos befutónak. Látványos felfutása ellenére a néhány hónappal ezelőtt alakult Centrum, valamint a szélsőjobboldali MIÉP helyzete bizonytalan. A pártrendszer nagyfokú koncentrációja és a blokkok közötti erőviszonyok kiegyenlítettsége azt valószínűsíti, hogy az elkövetkező években sem csökken majd a politizálás konfliktusos jellege.
