Két hónapja zajlott Palm Beachen az idei művészeti és régiségvásár, amely a műkereskedelem egyik legjelentősebb szakmai rendezvénye a világon. Nem elég itt csupán – az egyébként borsos – részvételi díj befizetésével kiállítani, a rendezők megnézik, hogy kivel kötnek szerződést. Ebben az évben a párizsi, londoni, New York-i kereskedők mellett – most először – a Kieselbach Gallery is szerepelt a szórólapon a 64 résztvevő között. A színes nyomtatványon feltüntetett tíz fotó egyikén Rátz Péter 1910-ben készült, Vörös csónakok című festménye látható, amelyet a budapesti cég állított ki. A magyar vállalkozást leszámítva az idén – két müncheni cég mellett – egy salzburgi műkereskedő számított a legkeletibb európainak.
A jelenlévők sűrűn panaszkodtak arról, hogy a recesszió miatt – amit a szeptemberi terrortámadásnak tulajdonítottak – viszonylag gyengébb volt az idei vásár, s akadt köztük olyan, aki egyetlen műtárgyat sem tudott eladni. A csak magyar képeket felvonultató budapesti üzletember viszont sikeres volt: több festményt is értékesített.
“Nagyon éles a különbség a kutatói tudás és Kieselbach Tamás gyakorlati tudása között. Olyan szeme van, ami születési kiváltság: folyamatosan fényképezi a környezetét, s mindent, amit érzékel, képi világra fordít le” – jellemzi ismerősét Jaksity György, a ConCorde Rt. vezérigazgatója. “Nemrég rendeztünk egy találkozót, s amikor Tamás meglátta az egyik, általa egyébként nem ismert előadót, azonnal mondta, hogy évekkel ezelőtt olvasott egy vele készült fényképes interjút, s arra is emlékezett, hogy az illető egyszer benézett a galériája kirakatán. Reflexszerűen két kép jelent meg benne, ami azért példátlan, mert nem volt hozzá texturális kötődése” – álmélkodik tovább a neves pénzügyi szakember.
APRÓLÉKOSAN. Kieselbach már tizenhat éves korában eldöntötte, hogy műkereskedő lesz, ám tévedés lenne ezt zseniális előrelátásnak tulajdonítani a részéről. Az érzelem motiválta elhatározását, s ma sem a rideg számítás vezérli – viszont sikerének is éppen ez a titka. Tizennégy évesen, 1979-ben kezdett el régiségeket gyűjteni, három esztendővel később pedig megnyert egy középiskolásoknak meghirdetett művészettörténeti versenyt, ami további lökést adott neki. Ám érettségi után a felvételin két egymást követő évben is elbukott: hiába érte el művészettörténetből a maximális pontszámot, akkoriban még nem lehetett egyetlen szakra jelentkezni, a másik tárgyból pedig nem felelt meg.
Ennek ellenére a felvételéig eltelt két évben is olyan múzeumokban helyezkedett el, ahol gyarapíthatta tudását. Képeket keretezett, kartonokat írt, de közben folyton festményeket nézegetett, s mivel a beadott kompozíciók bírálatain is jelen volt, megtapasztalta az egyes művészettörténészek tudását, karakterét. Az általános gyakorlattal szemben ő nem két-három méterről vetett néhány pillantást egy-egy alkotásra, hanem aprólékosan, szinte négyzetcentiméterenként birtokba vette szemével a festményeket, öt-tíz centiméter távolságból is. Alaposan megfigyelte az ecsetjárást, a szignót, megvizsgálta, hogy a művész hány rétegben vitte fel a festéket. Mindennek ma is nagy hasznát veszi. “Aki így szemlél végig számtalan képet, az túlnyomó részt az első pillantásra képes megkülönböztetni az eredetit a hamistól, megállapítani a vászon minőségét, s idővel az arányrendszerek között is el tud igazodni” – állapítja meg a műkereskedő.
KIESELBACH TAMÁS 37 éves, az érettségi után egy-egy évet dolgozott a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria bírálati osztályán. Ezt követően az Eötvös Lóránd Tudományegyetem művészettörténet szakán és az Iparművészeti Főiskola design menedzser szakán szerzett diplomát.
Hivatalosan 1990-ben fogott műkereskedelmi vállalkozásba, 1993-ban a Blitz Galériával közösen rendezett árveréseket.
A Kieselbach Galéria 1995-ben nyílt meg, s 1997-ben kezdett önállóan árveréseket rendezni. Tavaly három árverésen összesen 1,14 milliárd forintért keltek el műtárgyak.
A galéria jelenleg 14 munkatársat foglalkoztat.
A tulajdonos mostanság egy könyvön is dolgozik, amelyben az 1890-es és 1960-as évek közötti magyar festészet szerinte legjelentősebb alkotásait mutatja be. Szeret utazni, filmeket nézni, könyvet készíteni. Nős, Ákos fia 9 éves.
Harmadik nekifutásra végül felvették művészettörténet-magyar szakra, ám az utóbbit később sikerült másra cserélnie. Addigra viszont már megismerte azt a néhány régiségkereskedőt, akik ekkor már a piacon voltak, figyelemmel kísérte a BÁV árveréseit – különösen az érdekelte, hogy a külföldiek milyen képeket vásárolnak -, múzeumokba, kiállításokra járt, s külföldi útjait is az alapján választotta meg, hogy merre, milyen múzeum található. Persze az idő tájt főként a szocialista országokba látogathatott. Könyveket vásárolt, műtárgyakat adott-vett.
Akkoriban nem létezett még kialakult piaci ár, kamionszámra vitték nyugatra a magyar festők fillérekért megvásárolt képeit, s Kieselbach Tamás is kezdte kialakítani mára híressé vált kollekcióját az 1950 előtti mesterek alkotásaiból. A sérült képeket restauráltatta.
AGYAGGALAMBOK. Vásárokra, piacokra járt – az Ecserin és Pécsett is gyakran megfordult -, s mint mondja, jó érzékű vásárlásból meg lehetett élni. Zömében festményekkel kereskedett, de jó minőségű bútorral és műtárggyal is foglalkozott. Remekműveket is beszerzett, de naiv vasárnapi festőt vagy giccset is megvett, s ismeretlent is, amit utóbb szakkönyvekből általában be tudott azonosítani. “Gyakran vásároltam idő előtt olyan festőt, akinél az ár még nem állt arányban a valós értékkel, mert a közönség nem volt tisztában az illető művész kvalitásaival” – meséli a galériatulajdonos, aki később igyekezett ezeket az alkotókat bevezetni, s nem egy festő műveinek ára neki köszönhetően került a helyére. “Az egész magyar festészetet a rangján alul értékelik, s ez szinte minden alkotónkra igaz. Egy jó képet meg kell tisztítani, méltó helyre akasztani, megfelelő formában bemutatni, s akkor elterjed a híre. Ez a legjobb marketing” – szögezi le a cégvezető.
Az Ecserire járást két és fél éve abbahagyta – hiszen ekkorra már alaposan megváltozott a vállalkozása -, de sokat tanult belőle. Hirtelen kell ilyen körülmények között dönteni, nincs idő könyvtárban utánanézni a felmerülő kérdéseknek, s érezni kell, hogy tisztítás után milyen lesz a kép. E bizonytalanságok miatt az agyaggalamb-lövészethez hasonlítja a piacon kötött üzletet.
A kilencvenes évek elején kezdett felértékelődni a magyar festészet: eljött egy külföldi kereskedő, látta, hogy mennyire jó például egy Vaszary, s árveréseken kilóra vásárolt remekeket. Ez a hazai közönség körében is tudatosította, hogy értékekről van szó. Kieselbach Tamás végül a Falk Miksa utcában nyitott üzletet, azóta az első kis helyiséget impozáns galériára cserélte, s önálló árverésekbe fogott. Szinyei-Merse Pál Parkban című képét 70 millió forinton ütötték le nála, s ezzel a Kieselbach Galéria tartja a hazai rekordot.
Érdeklődése továbbra is kimeríthetetlen, a legnagyobb konkurensének kiállításait sem hagyja ki. “Ez természetes, én is ellátogatok hozzá az ilyen eseményekre. Egészséges versenyszellem alakult ki közöttünk, amely mindkettőnket ösztönöz, de gratulálunk is egymás sikereihez. Amikor csúcsot döntött, átmentem hozzá egy marék sültgesztenyével, mert tudom, hogy szereti” – mondja Virág Judit, a Mű-Terem Galéria tulajdonosa, ugyanakkor sajnálkozásának is hangot ad, hogy manapság kevésbé lehet a szakmát érintő gondokat megbeszélni az üzletemberrel, mint korábban.
