Európából jöttem. Mármint Tallinnból. Tehát Észtországból. Ismeretei alapján tudja az ember, hogy ez az ország a másik két balti állammal együtt mennyire Európa minden tekintetben#<#, de amikor ott vagy és látod a varázslatos középkori óvárost, a történelmi Hansa-városokhoz kapcsolódó múlt megannyi emlékét, érzékeled a nyugat- (és észak-)európai kultúra élő tradícióit, beszélgetsz az emberekkel: akkor döbbensz rá átélhető drámaisággal, mit jelenthetett ennek az országnak, hogy a szovjet birodalom erőszakkal leigázott vazallusaként, mit több, betagozott részeként élt több mint félévszázadon át. A mi peremvidéki szolgaságunk kismiska ehhez képest. Mi a Birodalom vakbeleként tengődtünk, de ők benne voltak a gyomra mélyén.
Az észtek nagyon tartják a rokonságot velünk is, a finnekkel is. Nem úgy, mint mi, ahol üres nagyképűségünkben mintha inkább derogálna e rokonság. (Méghogy “halszagú”? Például az európai unióban éllovas, fantasztikusan prosperáló finnek!) Nálunk még agygőzös sumér-fantazmagóriákat is konstruálgatnak sokan, és hagyjuk lassan kihűlni a finnek egykor erős rokonszenvét irányunkban. Ezzel szemben amikor 1992-ben Észtország ismét független lett, a Finn-öböl másik oldaláról rokonaik szinte zúdították ide gazdasági föllendülésbe konvertálható rokonszenvüket, mindmáig tartó segítségükkel született az észt gazdasági csoda. (Ez az a recept, amit 90 óta számtalanszor javasoltam cikkeimben: szép szavak helyett tőkeerőt – vegyes vállalatok stb. – ömlesszünk a határontúli magyaroknak. Ez gazdasági függetlenséget adna nekik, kikezdhetetlent, mert ennyire már működik a román vagy a szlovák demokrácia. Többet ért volna a verbális hazapuffogtatásnál, felpántlikázott üres szólamoknál, zűrös magyarigazolványoknál.)
Már a repülőtérről a városba autózva megragadott egy monda. (Mindig a népek karakterképe.) Nagy vizet látok. A tenger? – kérdem. Nem, ez az édesvízi Ülemiste-tó. Amikor a mitikus hős, Kalev meghalt, özvegye saját kezével hatalmas kőhalmot emelt sírjára, ez a tallinni Dóm-hegy. Egy kő kigurult a kötényéből, ma is látható nem messze a tótól. Mely egyébként az ő gyászoló könnyeiből keletkezett. A kövön viszont, amikor a várost kezdték építeni, a monda szerint ott ücsörgött Tó-apó, aki minden este bekopogott a városkapun, hogy elkészültek-e? És a polgárok rémülten mindig azt válaszolták évszázadokon át, hogy nem! Még nem kész a város! Ugyanis ha egyszer elkészülne, akkor ez a Tó-apó a városnál magasabban fekvő Ülemiste vizével elárasztaná őket. Mi lehet a monda értelme? Az, hogy ami kész – egyúttal már halott. Befejeztetett. Szerintem gyönyörű, mélyen igaz monda! S a város él és virul az ősi, mitikus füllentés jegyében.
Mert Tallinn gyönyörű. Az óváros olyan, mint egy középkori sűrítmény, ilyen töményen tán még sosem láttam történelmet épületekben megfogalmazva. (Világörökség!) Az ember bárhová pillant, gyönyörködik. Vendégek voltunk, egy író és egy operaénekesnő (Iván Ildikó, mellékfoglalkozásban a feleségem). Közös estünk volt az Opera kamaratermében, és megnéztük Komámasszony, hol a stukker című darabom észt nyelvű előadását a Theatrum nevű (bármily furcsa) színházban. Utána szerettünk volna vacsorázni, és ezt meg is szerettem volna írni, de most látom, hogy erre a beszámolóra már ebben a számban nem maradt helyem. Úgyhogy viszontlátásra a jövő héten!
