Ha felmérés készülne arról, kik a világgazdaság legnagyobb befolyású szereplői, a listán előkelő helyen szerepelne Alan Greenspan#<#, az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed elnöke. A magyarázat - látszólag - egyszerű: az Egyesült Államoké a földgolyóbis leghatalmasabb gazdasága, következésképpen az, aki ennek irányítására döntő hatást gyakorol, fontos személy. Bob Woodward, a The Washington Post vezető újságírója A gazdaság karmestere címmel e nagy emberről írt komoly hozzáértésről tanúskodó izgalmas, és elgondolkoztató könyvet.
Először is tudni illik: mi is a feladata a Federal Reserve Systemnek, e szövetségi jellegű, tizenkét regionális pénzintézetet magában foglaló bankrendszernek. A törvény szerint az a dolga, hogy törekedjen az árak stabilitására, a kiegyensúlyozott és számottevő gazdasági növekedésre, a magas szintű foglalkoztatottságra. Mindehhez megvannak az eszközei: közöttük talán leglényegesebb a bankközi kamatlábak változtatása – egyebek mellett – a hitelkínálat befolyásolására. Aki ennél többre kíváncsi, olvassa végig a könyvet. Megéri.
15 ÉVE A CSÚCSON. Valójában – csupán némi túlzással – a Fed vezényli az Egyesült Államok monetáris politikáját, és egyúttal felelős is érte. Ezt az óriási hatalmat ténylegesen a bank elnöke gyakorolja. Viszont hogyan is lehetséges az, hogy Greenspan, akit a mindenkori amerikai elnök négy évre nevezhet ki, immár 1987 óta tölti be ezt a kényes funkciót? Még Reagan bízta meg a feladattal, majd “talpon maradt” az idősebb Bush, valamint Clinton regnálása alatt, legújabban pedig az ifjabb Bush biztosította arról, hogy legalább 2004-ig maradhat megszokott posztján. Egyaránt “szolgált” tehát republikánus és demokrata elnök alatt. Ugyanakkor, és ez is az amerikai rendszer jellegzetessége, a bankár – és bankja – szigorúan őrzi függetlenségét. Döntéseit sem az elnök, sem a kongresszus, sem a bíróság nem változtathatja meg. Még a közvetett beavatkozási kísérletekre is rendkívül érzékenyen reagál nem csupán Greenspan, hanem a szakmai közvélemény, sőt a pénzügyi világ is. Egy közép-európai halandó számára még meglepőbb, hogy mindamellett a bankelnök fontos döntéseihez a szövetségi nyíltpiaci bizottság (FOMC), egyszerűbben a jegybanktanács támogatása is szükségeltetik. Ennek hét tagját pedig 14 (!) évre a törvényhozás jóváhagyásával szintén az államfő nevezi ki. Ugyanakkor a Fednek mint független kormányzati szervnek végső soron a kormányzat által meghatározott gazdaságpolitika keretei között kell tevékenykedni. Mindebből az is következik, hogy könyvünk hősének különleges személyiségnek kell lennie, mert képes volt ennyi éven keresztül, sokszor komoly szembenállás ellenére is féken tartani az inflációt, fellépni a gazdaság túlfűtöttsége vagy éppen túlhűtése ellen, elkerülni a komolyabb recessziót.
KAPCSOLATI HÁLÓ. A recenzenst azonban mindennél jobban érdekelte a bankelnök rendhagyó személyisége és hosszúra sikeredett pályájának titka. Menjünk sorjában. Az 1926-ban New Yorkban szerény helyzetű családba született Alan egyetemi tanulmányait a New York Universityn és a Columbián végezte el. Saját céget is alapított, s 1974-ben már Ford elnök elismert gazdasági tanácsadója volt. Amikor azután bankelnök lett, megtartotta jó szokását, hogy a fontos emberek, befolyásos politikusok, szenátorok, képviselők számára mindig elérhető volt, és információszerzés céljából is közvetlen kapcsolatokat épített ki nagyvállalatok vezetőivel. A kezdetben inkább óvatos és szorongó, szokatlan intellektuális utat bejáró személyből vált a hagyományokat felrúgó, újító szellemű szakemberré. Mesteri készsége a folyamatok irányítására, illetve a washingtoni politika kulisszái mögötti játszmák ismerete és kihasználása számottevően hozzájárult ahhoz, hogy – mint a szerző írja – a hatalom mind nagyobb része csúszott át a Fed elnökének kezébe. Ezért ma már kevesen veszik a bátorságot, hogy rosszat mondjanak róla, sikerei megvédik a bírálattól, hatalmának kétségbe vonásától. Ehhez a nimbuszhoz az is hozzájárult, amit ő maga konstruktív kétértelműségnek nevez, vagyis az, hogy hosszan, bonyolultan fogalmaz, nem lehet tudni pontosan, mi is a véleménye, álláspontja. Ezért sem szereti a televíziós interjúkat, a nyilvános szerepléseket. A titokzatosság, a köréje fonódó és általa is táplált misztikum befolyásának, tekintélyének forrása lehet. Greenspan tehát – a Watergate-ügy leleplezésében világhírűvé vált szerzőnk megfogalmazása szerint – az ország nagy gazdasági szappanoperájának rendezője és producere egy személyben, akit a közvélemény is a gazdaság egyértelműen elfogadott irányítójának tart. Hírnevének, sikereinek titkát a legszemléletesebben talán Alfred Hitchcock két ízben is (1934, 1955) megrendezett izgalmas filmjének címe fejezi ki: Az ember, aki túl sokat tudott.
Utóirat: a könyv írásakor az amerikai gazdaság többé-kevésbé fényes jövő elé nézett. A tavaly szeptemberi terrortámadás váratlan és súlyos következményei azonban felidézik a recesszió kísértetét. Sokan most is elsősorban Greenspantől várják a megváltást. Képes lesz-e vajon a ma 76 éves, harcedzett bankelnök kiállni ezt a gyötrelmes próbát? Szurkoljunk “a gazdaság karmesterének”!
