PÁLFFY GYÖRGY, építészmérnök
Arra a kérdésre, hogy támogassuk-e az olimpia megrendezésének gondolatát, csak azt mondhatom: NE. Minden igaz, az országimázs, az össznemzeti összefogás, de miért kell egy olimpia ürügyét felhasználni? Nem lehet az országot ugyanúgy egy mindenki számára fontos, belső probléma megoldására fellelkesíteni? (Itt jönnek a vitaindítóban felsorolt oktatás, egészségügy, szegenység stb.) Ezeknek elsőbbsége van, nem pedig valami kifelé forduló önmutogatás az, amire most pénzt, időt, és energiát kellene fordítanunk.
Egy kicsi, de gazdaságilag tehetős ország (ez sajnos nem a miénk) csak akkor foglalkozzon az olimpiarendezés gondolatával, ha van egy olyan kiterjedt, a társadalom minden gazdasági rétegét és korosztályát átfogó sportháttere, amely egyrészt beleitta magát a lakosság mindennapi életébe, másrészt folyamatosan produkálja az élsportolókat. A sporttal való együttélés nemcsak gazdasági, hanem szemléletbeli, értékrendbeli feltételek mellett jellemzője egy nemzetnek, s nem vagyok biztos benne, hogy ez ránk vonatkoztatható. Nem akarom itt Ausztráliát említeni, hisz annak helyzete több szempontból kivételes, de például Dél-Korea nem az olimpiára, vagy az után kezdett spotoló nemzetté válni.
De talán a legfontosabb érv a meglévő anyagi erőforrásaink bölcsebb felhasználása. Vitathatatlan: az olimpiával kapcsolatos beruházások közvetlen és közvetett gazdasági hatásai jelentősek. A megépülő létesítmények, infrastrukturális objektumok tartós fellendülést hoznak elsősorban az építőiparnak, de kigyűrűzésük a gazdaság egészére kihat. Sajnos azonban az olimpia vegéztével a megépített létesítmények 70 százaléka feleslegessé válik, s ezek fenntartása hihetetlen költségeket emészt fel, amit egyetlen épelméjű magánvállalkozás nem tud vállalni, így teherként az államra nehezedik majd. Egy fedett sporcsarnokot évente legalább 200 napig kell kihasznalni, hogy rentábilis legyen, s minimum 50 napos kihasználtság kell csupán a fenntartási költségek fedezésére. A nyitott létesítmények valamivel kevesebb fizetős rendezvénnyel fenntarthatók, de a sportőrült Ausztrália létesítmenyei kivétel nélkül veszteségesek az olimpia óta. Nem látom értelmét ilyen jellegű, tartósan nem termelő, hasznot nem hozó létesítmények megépítésének még akkor sem, ha az ezekhez kapcsolódó infrastrukturális beruházások tartósan szolgálnák a gazdaságot.
Persze lenne itt egy ötletem. Arról már több javaslat született, hogy a felesleges sportlétesítményekre történő négy évenkénti pénzkidobást az olimpia színhelyének állandósításával elkerüljék. Sajnos ez – bár sok logikus érvet sorakoztat fel maga mellett – a nemzeti büszkeség és a rendezéssel járó egyéb bevételek miatt nem talál igazán támogatóra.
Az ötletem egy, a létesítményeit maradéktalanul újra felhasználó olimpia – úgynevezett recycled sport facilities, recycled Olympics – lenne. Rendezzünk olimpiát, de azzal a feltétellel, hogy a gazdaságosan nem üzemeltethető, fel nem használható létesítményeket – stadion, uszoda, kerékpárpálya stb. – mind elbontjuk az olimpia után, és az építési anyagot maradéktalanul újrahasználjuk. Így az infrastruktúra megmarad, a telek újrafelhasználható más, gazdaságilag hasznot hozó létesítmény építésére, a hírnév, publicitás, vendégforgalomból remélt haszon realizálható, de nem marad az ország nyakán egy örökösen fenntartási költséget emésztő létesítményhalmaz. Az építőipar haszna is, bár kisebb mértékben, de megmaradna, s legfeljebb csak az a pár építész nem fogja boldognak érezni magát, aki az értelmes, olcsó és jó design helyett a saját örökkévalóságával van elfoglalva. Nem tartom kissebb tervezési feladatnak azt, hogy egy olyan épületet tervezzek, amelyik csak egy, a tőle megkövetelt időtartam alatt látja el funkcióját, gyönyörködteti használóit, látogatóit. Igen, ha egy ilyen olimpiát tudnánk rendezni, akkor aláírnám a nevemet, mert ez nemcsak a gazdasági potencia jobb kihasználását, hanem egy gondolkodásbeli előrelépést is jelentene. Így nem lenne “fenn az ernyő nincsen kas”, kivagyi a rendezés, hanem egy “többet ésszel, mint erővel” magyar virtus, ami a tervezői, rendezői találékonyságunkat hirdetné a világnak. Egy ilyen rendezés esetleg példát tudna mutatni jövőbeli olimpiák rendezésére, a nemzeti erények bemutatására, s mindezt ésszerű keretek között. Nem az olimpia megrendezése a probléma, hanem a hogyan, és az, hogy mit akarunk vele a világnak üzenni. Az őszinte egyszerűség sohasem volt szégyen, csak a felszínes kivagyiság. Ha igazán meg akarjuk rendezni, tükrözze az a mi helyzetünket őszintén, költsünk csak addig, amíg tellik, a többit pedig próbáljuk ötlettel, jó ízléssel pótolni.
CSILLAG ISTVÁN, jogász-közgazdász
Van abban valami szívfájdítóan szomorú, ahogyan a négy éven át kivéreztetett főváros főpolgármestere az olimpiai kezdeményezés mellé állt. Ha valakinek, hát neki komoly oka van arra, hogy aláírja a kormánypárt kezdeményezését, mert nevezzék ám bárminek, de fejlesszék végre Budapestet. Négy év kiéheztetés, “temetetlen gödrök”, leállított beruházások, arcpirító pereskedések után végre egy közös álom. Ringassuk magunkat közös álomba, annak reményében, hogy végre az egész ország együttes erőfeszítéséből fejlődik hazánk ékszere: Budapest.
Ami érthető a főpolgármester esetében, annál kevésbé érthető olyan üzletemberek aláírását látva, akik tudják, hogy az olimpia üzlet és ekkora üzletbe fogni csak a kockázatokat alaposan feltérképező számítások alapján lehet. Különösen érthetetlen a “délibábos olimpiát álmodás” azoknak a német anyavállalatoknak a tulajdonában álló magyarországi székhelyű cégek vezetői esetében, akik pontosan tudják, milyen súlyos márka százmilliókba került cégüknek a legutóbbi hannoveri világkiállítás. Ott a valahai, hanyatló népszerűségű Kohl-kormány ítélte a világkiállítás ügyét nagy üzletnek. Kohl álomvilágából – elsősorban presztízs okok miatt – az új, Schröder vezette kabinetnek sem volt mersze fölébreszteni a német polgárokat. Így vált a nagy német nemzeti álom csúfos üzleti kudarccá. A veszteséges világkiállítást a német nagytőke mentette azzal, hogy márka százmilliókat könyveltek el a német cégek veszteségként, mert ők vásárolták a drága belépőket, ők járultak hozzá a világkiállítás kasszájához. Igaz, Németország kissé elmaradottabb ország – legalábbis a kollektív álmodást tekintve – mint hazánk, ott nem gondolták előre, hogy az adófizetők és cégek (elmaradt nyereség, így elmaradt adófizetés és osztalékfizetés útján) fizetik meg az álmodozás árát. Ez a következmény egy ilyen fejlett ország esetében, mint amilyen hazánk, bizony előre látható. Persze az is lehet, hogy a magyarországi leányvállalatok nemzeti érzelmű vezetői megszerezték az anyavállalatuk egyetértését az olimpia megrendezéséhez szükséges potom 2500 milliárd forint összedobásához. Ha így van, akkor az ő “bátor” kiállásuk sem kifogásolható.
Amit mégis hiányolok, az nem más, mint az a bankszámla, amelyet az olimpia megrendezésének költségeihez való hozzájárulás céljaira nyitottak, és amelyen a “jó kiállású”, bátor aláírók által befizetett hozzájárulások milliárdjai sorakoznak. Ezeknek a bátor üzletembereknek nyilván van fogalmuk arról, hogy milyen hasznos egy jó üzletben elsőnek lenni a befizetők között, hiszen a többszörös túljegyzésre számítva hatalmas árfolyamnyereség “lekaszálására” lehet számítani. Jobb minél előbb kemény forintokkal biztosítani a későbbi nyereséget. Ha pedig csupán a nemzeti romantika miatt tolonganak az aláírók sorában, akkor elég csak a “legnagyobb magyar”, gróf Széchenyi István példáját felidézni, aki egyévi jövedelmét tette kockára egy olyan nemzeti álomért, mint amilyen az Akadémia volt. Most, hogy a pártkormány, illetve a kormánypárt éppen a Széchenyi-film bemutatására vár, elvárható lenne, hogy a párt elnöke (valahai kultuszminiszter), a Széchenyi-film főszereplője (valahai focitehetség), vagy akár a jelenlegi – bár nem méretei miatt – legnagyobb magyar befizessék az olimpia sikerét megelőlegezve legalább egyévi jövedelmüket. Sőt, politikusok esetében – akik éppen az olimpia “hátára” kapaszkodva szeretnének velünk és nekünk még négy évig álmodni – egyenesen ötévi jövedelmüknek a közös számlára történő befizetése lenne kívánatos, hiszen nekik az újabb négy év busásan megtérül.
Hogyan is várhatnánk ilyen bankszámla és az arra történő példamutató befizetések nélkül hazánk többi tíz millió polgárától – még a csecsemőktől is -, hogy fejenként 250 ezer forinttal, az egyhavi átlagkereset két és félszeresével járuljanak hozzá az aláíró “felső tízezer” költséges szenvedélyéhez: az olimpia rendezéshez. Ennyi pénzre lenne szükség tőlünk, hogy összegyűljön az a szükséges 2500 milliárd. Budapest főpolgármestere, mint a népmesei kőleves főhőse már hozzáadta a maga kövét, a fővárost. Most már csak a húsra, a zöldségre, a krumplira, a zsírra volna szükség. Az élmagyarok “elfelejtkeztek” a mese végéről, így csak életüket és vérüket ajánlották fel, a “zabról” hallani sem akarnak – ahogy a magyar nemesek Mária Terézia felhívásakor.
Ez a történet nemcsak a Bécs-Budapest világkiállítás sorsából ismerős. Igaz, ott is ugyanígy történt, hogy a főváros a világkiállítás megrendezésétől várta az elmaradt és olyannyira jogos fejlesztéseket, a magyarországi üzletemberek pedig a kormány kezdeményezésétől a megrendeléseket, a fellendülést. Nem volt kétséges, hogy az üzletembereknek gazdaságos lehetett volna a világkiállítással összefüggő megrendelések sora, csak az ország: mi az adófizetők rendülhettünk volna bele. Akkor ugyan még nem volt Széchenyi-kultusz, de már akkor is működött a “fordított Széchenyi”. Üzletembereink nem saját egyévi jövedelmüket akarták feltenni egy nemzeti vállalkozás sikerére, hanem legalább egy évig akartak élni egy nemzeti vállalkozásból.
Az üzleti kockázat mérésére nem véletlenül találták föl a részvényjegyzést. Még az átkos szocializmusban is ennek utánzásával lehetett elhárítani némely esetben a gazdaságtalan nagyberuházásokat. Emlékszem, közel húsz éve, a nagy alumíniumkohó-beruházástól tekintettek el a döntéshozók a “részvényjegyzési ötlet” miatt. Az akkori pénzügyminiszter azt bátorkodta javasolni a pártállam fejeseinek, hogy egyévi jövedelmük felajánlásával bizonyítsák, hogy ez egy jövedelmező beruházás lesz. Ez a bűvszó – a saját kockázat – leszerelte a pártállami politikai mamelukokat. Pedig akkorra már a kohóról több ezer oldalas gazdaságossági számítás készült, volt már beruházási program, ott is volt egy egyetemi rektor, akinek “súlyos” szakvéleménye alátámasztotta a döntést, ott már a bányász- meg a kohászszakszervezet, s a bauxitbányászok is az “élére” álltak a kezdeményezésnek.
Akkor egyetlen javaslat elég volt: “Tedd rá egyévi jövedelmedet!” Most kinek az okos szavára áll majd le az aláírásgyűjtési lavina?
LEPSÉNYI ISTVÁN a Knorr-Bremse Magyarország Kft. vezérigazgatója
Egyetértek Merényi Miklós cikkével, azaz nekem sincs válaszom. Ha a Fidesz vagy egy másik kormánypárt egy konszolidálódott időszakban hirdetné meg az olimpia gondolatát, valószínűleg én is egyetértenék vele a célkitűzés nagysága, társadalmi mozgósítóereje miatt. Így azonban reklámszagú, egy, a sok fellengzős jelszó közül. Az aláírásgyűjtés pedig kifejezetten irritál, nem értem, mi a célja.
Tóth Mária (e-mail cím a szerkesztőségben)
Érdeklődéssel olvastam a cikkét, majd az azt követő hozzászólásokat egy “képzelt olimpiáról”. Véleményem szerint hazánk túl szegény ahhoz, hogy egyszer használatos objektumokat építsen az adófizetők pénzéből.
Tény, hogy egy ilyen rendezvény jelentősen növelné Magyarország nemzetközi hírnevét, de ennek árát valószínűleg elsősorban a bérből és fizetésből élők fizetnék meg. Minket, adófizető állampolgárokat nem kérdeznek meg, hogy az állam mire költse az adóforintokat, de még több bőrt akarnak lehúzni rólunk… Szerintem inkább az oktatást és az egészségügyet kellene rendbe tenni, az infrastruktúrát fejleszteni és az elhalasztott államháztartási reformokat kellene végrehajtani. Úgy 2050 táján, amikor a magyar gazdaság kellően erős és érett, akkor lehet visszatérni erre az “álomra”. Valószínűleg akkor aláírnék egy ilyen ívet. Ma biztos nem.
TÓTH PÉTER, Agrár Európa Kft., Budapest
Úgy gondolom, hogy kellenek egy oriszágnak, nemzetnek nagy álmok és nagy tervek is, mert ezek olyan belső szunnyadó erőforrásokat mozgatnak meg, amelyeket más esetleg nem lenne képes. Miért vennénk el még a tervezgetés, álmodozás lehetőségét is ettől az országtól. Azt javasolom, hogy írjuk alá, de lévén szakemberek, kövessük nyomon a projekttel kapcsolatos gazdasági fejleményeket, hogy időben lehessen korrigálni vagy kilépni. Az, hogy egy ügyben néhány nagyvállalkozó üzletileg is érdekelt és esetleg ezért szorgalmazza azt, a világ fejlett (fejlettebb) részében is így van, még ha ennek én személy szerint nem is örülök.
