Sok kételyünk nem lehet a helyzet komolysága felől, ha egy pénzügyi válság halálos áldozatokkal járó zavargásokhoz, majd pedig két héten belül két elnök (állam- és kormányfő egy személyben) lemondásához vezet ugyanabban az országban. #<#A legújabb argentin válság különösségét az adja, hogy bekövetkeztét valóban sokan jelezték előre. A múlt év folyamán nem akadt olyan szaklap, amely ne sütötte volna el legalább egyszer az operettpoént: "ne sírj a túlértékelt pesóért, Argentína". Jeffrey Sachs, a harvardi közgazdász-professzor már az első baljós jelek láttán azt tanácsolta a Buenos Aires-i kormánynak, hogy hagyjon fel a pesó rögzítésével: vagy lebegtesse a valutát (aminek az adott helyzetben nyilvánvaló következménye a leértékelődés), vagy dollárosítsa a gazdaságot.
STRUKTURÁLIS TORZULÁSOK. Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy a szebb napokat látott latin-amerikai ország esetében csupán egy középtávú árfolyam-politikai kudarc okozott ekkora felfordulást. Jóval hosszabb távú, strukturális torzulások tapinthatók ki a pénzügyi válság hátterében. Már a hatvanas években látható volt, hogy a sikeres agrárexport bázisán korábban prosperáló Argentína lépéshátrányba került az iparosodás korlátozott és felemás volta miatt. A modernizáció későbbi hullámaiba pedig már esélye sem volt bekapcsolódni.
Az argentin válság háttérzajával az ember fokozott érdeklődéssel olvassa Stanley Fischer írását a Newsweek “davosi” különszámában. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) tavaly lemondott vezérigazgató-helyettesének – a kilencvenes évek egyik legbefolyásosabb közgazdászának – két legfontosabb következtetése, hogy növelni kell a harmadik világ felé irányuló segélyek összegét, s egyúttal le kell építeni a fejlődő országok exportját akadályozó kereskedelmi korlátokat. Megjegyzi továbbá: a pénzügyi válságok megelőzése érdekében kerülni kell a spekulánsoknak könnyű célpontot kínáló árfolyamrögzítés gyakorlatát.
Fischer megállapításait már csak azért is érdemes áttekinteni, hogy lássuk: a mostani dráma egy két évtizedes sorozat újabb epizódja. Az argentin állam múlt év végén bekövetkezett pénzügyi csődje közgazdasági szempontból összevethető az 1998-as orosz válsággal, külsőségeiben emlékeztet a fél évvel azelőtti indonéz válságra, jelentőségét tekintve azonban akár az 1982-es mexikói válsághoz is hasonlítható.
A mostani argentin krízist az 1982-es mexikóival az kapcsolja öszsze, hogy a csőd előidézésében mindkét esetben szerepet játszott a kedvezőtlen washingtoni klíma. Jeff Faux, az Economic Policy Institute elemzője nem ok nélkül jegyezte meg: “ez a válság Buenos Airesben és Washingtonban készült”. Az IMF és a Világbank ügyleteit mind a korai Reagan-, mind pedig az újabb Bush-kormány gyanakvással szemlélte. A multilaterális intézmények takarékra állításával személycserék is jártak; annak idején Robert McNamara Világbank-elnök menesztése, tavaly pedig éppen a fent idézett Stanley Fischer távozása.
Fischer az említett írásban a rögzítés ellen óv, ám tartalmi szempontból az argentin fix árfolyam felértékelődésként volt felfogható, ami még súlyosabbá tette következményeit. Fischer intelméből arra következtethetünk, hogy az eladósodott, vagy más okból exportra utalt gazdaság nem engedheti meg magának az egyoldalú antiinflációs politika luxusát, vagyis – hogy Keynes kifejezését használjuk – nem nevezhet be “a valuták szépségversenyébe”. Egyszersmind az ilyen gazdaságokat óvni kell attól, hogy túlzottan rá legyenek utalva a külföldi források bevonására. A külföldről bevont tőke mennyisége egyes időszakokban valóban sikermutató lehet, annak azonban egyetlen gazdaságpolitikus sem örülhet, ha nemzetgazdaságának növekedése döntő mértékben a külföldi források megszerzésétől függ.
KITÖRÉS A FÜGGŐSÉGBŐL. Az argentínai fejlemények talán legváratlanabb fordulata, hogy a rövid életű peronista kormány megpróbált kitörni a “dollárosítás vagy leértékelés” dilemmájából, és új, vagyis harmadik típusú fizetőeszköz bevezetésére szánta el magát. Hogy ebből végül is lesz-e valami, a zűrzavaros helyzet miatt ma még nem tudható. Érthető azonban, hogy az argentinok miért próbálnak ellenállni a dollárosításnak.
Ha a januárban kézbe került euróból indulunk ki: nyilvánvaló, hogy az eurózóna egyetlen tagországa sem vezette volna be az egységes valutát, ha nem lenne részese az ECB döntéseinek. Egyoldalú dollárosítást, márkásítást, illetve a jövőben euróizációt csak a perifériák “függő” vagy “kvázi-államai” választanak, ami legalább közepes nagyságú és legalább közepesen fejlett gazdaságok számára nem lehet perspektíva.
