Immár a pénzügyminiszter sem tagadja, hogy Budapestet is elérte a recesszió szele (lásd még: Hatnak a világgazdaság tendenciái, Népszabadság 2001. december 1.). Ennek az írásnak nem az a célja, hogy nyomon kövesse, miként változott alig hat hónap alatt a kormányzati retorika a magyar növekedés fenntarthatóságától, a “találatot kapott” a növekedésen át, a recessziós hatás beismeréséig. Úgy gondolom, érdektelen, hogyan és mivel “ringatják el magukat” a kormány agitátorai.
Ebben az írásban csak egy rövid bekezdés erejéig lesz szó a recesszióról és a növekedés újraindulásáról, ehelyett a pangás előérzetéről írok. Igen, arra a pangásra gondolok, amely a Szovjetuniót jellemezte a Brezsnyev-korszak agonizálásakor, avagy hazánkat jellemezte a Kádár-korszak vége felé. Azért írok a pangás előérzetéről, mert a társadalmi és a gazdasági átalakulás, rendszerváltás időszakának négy fontos színterén – a vállalatok szintjén, az intézményi környezetben, a gazdaságpolitikai irányvételben és a világgazdaság aktuális állapotában – egymással egybecsengően kedvezőtlen változások következtek be.
ÚJ KETTŐSSÉG. Köztudott, hogy Magyarország gazdasági szerkezetét a XIX. század vége óta a kettősség, a dualitás jellemzi. Történészek bizonyították és közírók felkapott témája “Pannónia” és “Hunnia” kettőssége, azaz a Duna mint gazdasági korszakokat elválasztó határ. A rendszerváltás sajátos magyar változata életre hívott azonban egy új kettősséget, új dualitást is: a nagy nemzetközi vállalatok magyarországi leányvállalatait, valamint a hazai tulajdonú kis- és középvállalatok, meg a mikrovállalatok tengerét. Az új dualitást az jellemzi, hogy a magyar országhatárokon belül létezik a “területen kívüliséget élvező” globális világgazdaság magyarországi nyúlványa, illetve a magyar államhatárokon belül a szuverén magyar állam gazdaságpolitikájának alávetett magyar vállalkozói, vállalati tömeg.
A multik hazai leányvállalatait a magyar gazdaságpolitika lényegében nem érinti. Ennek oka csak részben az, hogy vámszabad területi társasági formában működnek, ami termelésüket és forgalmukat nem a magyarországi, hanem a főbb európai piacok kilátásaitól teszi függővé. Fontosabb ennél, hogy a növekedésükhöz szükséges pótlólagos tőkét nem a magyar pénz- és tőkepiacról szerzik, így annak aktuális állapota sem jelent számukra korlátot. A multik hazai leányvállalatai több mint felét adják a magyar exportnak, a magyar GDP-hez való hozzájárulásuk meghaladja a 30 százalékot, így ha a világban konjunktúra van, akkor azok is gyorsan növekednek, ha hanyatlás van, akkor lassulnak. Ez a lassulás azonban sokkal kisebb, mint a magyarországi magyar vállalatoké, hiszen a multik technikai felszereltsége, termelékenysége, jövedelmezősége, tőkeereje, gyártmány- és gyártásszerkezete sokkal fejlettebb, ezért könnyebben tudják – akár dekonjunktúra idején is – tartani a tempót. A multik – az előzőekből következően – nemcsak a magyar gazdasági növekedést serkentik, hanem a szerkezeti változásnak is hordozói. Ez sokkal fontosabb, mint a növekedés dinamikája, mert nálunk a termelékenység “természetes” növekedési rátája nagyobb, amivel kikényszerítik az egész ország felzárkózását (például oktatási igények). A multik egyfelől elfedik gazdaságunk teljesítményének gyengeségeit, másfelől jelenlétükkel segítik a hazai vállalkozások felzárkózását, bekapcsolódását. Ennek persze az a feltétele, hogy a magyar gazdaságpolitika segítse, és ne gátolja ezt a felzárkózási, teljesítmény- és versenyerősítő törekvést. A multikra elsősorban a világgazdasági környezet gyors változása hat, amelyre vonatkozóan gazdasági előrejelzők megfogalmazzák jóslataikat.
A multik jelenléte által megerősített gazdasági nyitottságunk miatt manapság mindenki csupán annak szentel figyelmet, hogyan, milyen sebességgel ér el hozzánk az amerikai recesszió, illetve abban reménykedünk, hogy az Egyesült Államokban gyorsan megfordul a trend, s a várt kedvező változás szele csekély késlekedéssel bennünket is megcsap majd. Az elmúlt évek pozitív tapasztalatai nyomán már “biztos” forgatókönyvvel rendelkezünk. A számunkra legfontosabb piacot, az Európai Uniót (EU) általában 3-4 hónapos késéssel szokta elérni akár az amerikai gazdaság lassulása, akár a meglódulása, mi pedig további 3-4 hónappal vagyunk a fordulatok követésében az unió mögött.
Azt valószínűsíthetjük, hogy az először 2001 harmadik negyedében kimutatott amerikai recesszió hatása nálunk legmélyebben 2002 első negyedének a végén, második negyedének a kezdetén, éppen a választások időszakában érvényesül. Ha pedig az afganisztáni terrorista-ellenes háború eredményesen befejeződik, és a biztonságerősítő új technológiák elterjedésének híre visszaállítja az amerikai fogyasztói bizalmat, akkor az Egyesült Államokban éppen a jövő év első negyedévében véget érhet a recesszió, s újra növekedésnek indulhat a gazdaság. A szokásos magyar késlekedési időnek megfelelően hazánkban a multik leányvállalatai gyorsan reagálnak, így 2002 utolsó negyedévében a magyar növekedés talán újra visszakapaszkodhat a 3,5-4,0 százalékos szintre. Ebből következik, hogy a magyar gazdaság 2001 utolsó negyedében már alig növekszik, ami miatt az éves növekedés valahol 3,6-3,9 százalék körül lehet. A növekedés a 2002. évben a legjobb esetben is 2,8-3,2 százalékot érhet el, azaz a Matolcsy György által a Fidesz és a kormány programja számára megfogalmazott 7 százalékos növekedés felét se. A multik miatt a magyar lassulás – ha a világ recessziója is rövid – legfeljebb az Egyesült Államok recessziójának időtartamát érheti el, azaz 6-8 hónap után túljuthatunk rajta.
Ezzel a három eddigi kormány időszakát az fogja jellemezni, hogy amíg az első két kormány saját ciklusának elején az összetorlódott teendőket radikális reformmal oldotta meg, ami növekedési áldozattal járt, a harmadik kormány elhalasztotta a szükséges reformokat, ami miatt a növekedési lehetőségeket kimerítette.
BIZONYTALAN KILÁTÁSOK. A világgazdaság gyors kilábalása a recesszióból a magyar gazdaságnak rövid ideig tartó lassulást és ezt követően szintén gyors emelkedést ígér. Ez a magyarországi multiknak lesz köszönhető, a világgazdasági növekedés újraindulása azonban a magyar tulajdonú vállalatokra aligha lesz komoly hatással. E körben hosszú ideig tartó pangásra van kilátás, aminek oka az, hogy nagyon nagyra nyílt az olló a multik és a magyar tulajdonú vállalatok tőkeereje, termelékenysége, kibocsátásának sokszorozódása között. Az utóbbi cégek túlnyomó többsége a belföldi kereslet aktuális helyzetéhez igazodik, hiszen közülük csak kevés vált exportőrré, vagy a multik helyi bedolgozójává. Emiatt a hazai vállalatok növekedése három tényezőtől függ: először a belföldi kereslet alakulásától és a háztartások jövedelmeitől, másodszor a turizmus fejlődésétől, harmadszor pedig az exportálók költség- és minőségérzékenységének alakulásától.
A belföldi kereslet alakulására, a háztartások jövedelmeinek bővülésére 2001 szeptemberéig a kormány – helyesen – szigorú jövedelempolitikája nyomta rá a bélyegét. Miközben ígéretekkel teli volt a padlás, a tényleges jövedelembővülés egészen 2001 őszéig elmaradt. Az, hogy a fogyasztás ennek ellenére viszonylag magas szintű maradt, kevésbé a bővülő jövedelmeknek, mint inkább a jövőbeli növekedésbe vetett bizalom miatti fogyasztói kölcsönökből történt előrehozott vásárlásoknak, meg az aszimmetrikus adópolitikának (a magasabb jövedelműeket támogató adókedvezményeknek) a következménye. A belföldi keresletet – a jövedelempolitika alakításán túl – a kormány költekezése is befolyásolja. Ennek két fő alkotóeleme: a közszolgáltatások (egészségügy és oktatás), illetve az infrastrukturális beruházások bővülése. Egészen a választások előestéjéig, azaz 2001 közepéig ezeken a területeken inkább a megszorítások, mint a pénzügyi ösztönzés és a kiszámítható programok voltak jellemzőek. Ennek következménye a magyar vállalkozói kör lassú sorvadása, “megtisztulása”, hiszen 1998 végétől egészen 2001 őszéig restrikció volt, kizárólag a “kiválasztottak”, az “egyenlőbbek” juthattak megrendeléshez. Azóta a “kiválasztottak” köre némileg bővült.
A turizmus fejlődése eddig töretlen volt. Ezt a fejlődést némileg visszaveti az árfolyamrezsim változása, a forint ingadozási sávjának kiszélesítése, az emiatti óhatatlan forintfelértékelődés. Ez az erősödés rontja jövedelmezőségüket, amit semmilyen – más ágazatok számára is szükséges – lépés nem ellensúlyoz (ilyen lehetne például az élőmunkát sújtó elvonások mérséklése). Javítja azonban kilátásainkat az, hogy Magyarország iránt leginkább az európai turisták érdeklődnek, s a légi utazástól való tartózkodás az ország előnyös középponti fekvése miatt még további európai tömegeket terelhet ide. Javítja lehetőségeiket az is, hogy a Széchenyi-terv egyetlen jól átgondolt programja ezen a területen ígéri a bevételek megsokszorozódását.
A multik és más exportőrök számára a bedolgozó magyar tulajdonú vállalatok csak meghatározott feltételek – így kellő minőségérzékenység, minőségstabilitás és költségérzékenység – mellett jelentenek megfelelő kínálatot. Ebben csak lassú előrehaladás várható, különösen amiatt, hogy ezek a vállalatok az árfolyamrendszer változása miatti nyereségcsökkenés, a minimálbéremelés és az adózási rend miatt nyomás alá kerültek, így hiába lenne módjuk a beruházási adókedvezmények felhasználásával javítani technológiai feltételeiken, ha folyamatosan jövedelmezőségük romlásával kell számolniuk.
KETTŐS PRÉSBEN. A magyar tulajdonú vállalatok kettős prés alá kerültek. Az egyik ilyen tényező a gazdasági környezet 2001-es kedvezőtlen változása, a másik immár tartósan a kormányzat. Miként bemutattuk, a kibocsátásuk iránti kereslet eddig sem volt lendületesen bővülő, de ehhez a kormányzati gazdaságpolitika indokolatlan szűklátókörűsége is párosul. A kormány harmadik éve “sorozza meg” a magyar tulajdonú vállalatokat “jól átgondolt” csapásaival.
Az adóigazgatási eljárás ésszerűsítése, az adóbeszedés biztonságának megerősítése olyan ötletekben testesült meg, amelyeknek megvalósítása a sebezhető likviditású, alultőkésített magyar vállalkozásokat tette próbára. Ahogyan számukra is érthető volt a piactisztítás a kilencvenes évtized elején, amikor a magyar vállalatok megszabadultak a “körbetartozás”, a “sorbanállás” ragályától, úgy egyáltalán nem látszik indokoltnak olyan rendszabályok foganatosítása, amelyeknek célkeresztjében az adókerülő, háztartási költségeket vállalkozási költségként elszámoló vállalkozásoknak valamennyi magyar vállalkozásra kiterjesztett alakja áll. Az áfa-visszaigénylés szigorítása, a visszaigénylés idejének megnyújtása, a reprezentációs és a továbbképzési költségek elszámolása olyan tételek, amelyek olyan áron növelik az adóbevételeket, hogy gyengítik a magyar vállalati szektor alkalmazkodóképességét. Az adóhatóság is csatlakozott az erőfölényüket érvényesítő nagyvállalati megrendelőkhöz.
Adóhatósági anomáliákA magyar adóhatóságok az “átkosból” eredően bűnözőnek tekintenek minden adózót. Az APEH egyik korábbi elnöke által bevezetni kívánt “adózók statútumának” kudarca mutatta az adózókkal ellenséges mentalitást. Az adóhatóság a bevételek biztosítása mellett az adózók megrendszabályozását is feladatának tekinti. Így aztán túlságosan nagy kapacitásokat köt le a “piszkálódás”, aminek éle az utóbbi években nyilván nagyobb előszeretettel fordul a magyar vállalkozók felé, akiket nem a multik alvállalkozóinak, hanem álvállalkozásoknak óhajt tekinteni. Minthogy ezek a megállapítások meglehetősen puha tapasztalatokon alapulnak, csak annyit kockáztatok meg, hogy a kilencvenes évek közepén elindult fejlődés egyenetlen, a magyar vállalatok nem tekinthetik partnerüknek, szolgáltató szervezetnek az adóhatóságot, ami pedig civilizált országokban megszokott.
A magyar vállalatok versenyképességét két tényező javította: a relatíve jó minőségű munkaerő és a magas munkaintenzitás, valamint a relatíve alacsony bérszínvonal. Ennek következménye volt, hogy az egységnyi munkaköltség nemcsak a multiknál – ahol a technikai felszereltség is magas -, hanem a magyar vállalatoknál is alacsony volt, annak ellenére, hogy a magyar élőmunkát terhelő elvonások kirívóan magasak. Az alacsony egység-munkaköltség szolgáltatott reményt arra, hogy a magyar cégek is exportképessé válnak, illetve, hogy bekapcsolódhatnak bedolgozóként a multikhoz.
Bármennyire is indokolt a munkavállalók minden törekvése az európai kereseti színvonalhoz való felzárkózásra, ennek üteme nyilván a munkáltatókkal való egyeztetésben alakult volna ki, ha az önkényes politikai döntés ezt nem gyorsítja fel. A kikényszerített minimálbér-emelés első ütemét – a szokásos taktikákkal – elviselték volna a magyar vállalkozások, ha azt nem követi egy hasonlóan átgondolatlan és megalapozatlan második, s ha az nem éppen a világgazdasági dekonjunktúra idején következik be. Az exportőrök, bérmunkázók, turizmusban dolgozók költségviselő-képességét még az is rontotta, hogy a minimálbér-emelés egybeesett a 2000 tavaszáról politikai okokból 2001 tavaszára elhalasztott árfolyamrezsim-váltás forintfelértékelő hatásaival. Erre éppen akkor került sor, amikor a nyugat-európai megrendelők is elbizonytalanodtak a kilátásokat illetően, és emiatt nem voltak képesek elfogadni egy egyébként máskor tolerált áremelési törekvést. Ennek a következménye az, hogy tovább romlik a magyar vállalatok jövedelmezősége.
A magyar vállalatok – különösen a kisebbek – számára a társadalombiztosítási járulék csökkentése sem hozott akkora könnyítést, mint a multiknak. A munkáltatói tb-járulék 1999 és 2002 közötti 8 százalékpontos csökkentését jócskán ellensúlyozta ugyanis az egyösszegű egészségügyi hozzájárulás inflációt meghaladó mértékű emelése, így a járulékcsökkentési hatás a jellemzően alacsonyabb kereseti színvonalú magyar vállalati szektorban legfeljebb 3-4 százalékpontos volt. Az a tény pedig, hogy elmaradt a személyi jövedelemadó-sávok inflációt követő emelése, oda vezetett, hogy az élőmunkát sújtó elvonások lényegében nem enyhültek. A kormány adópolitikája ugyanis nem a foglalkoztatás bővítését, hanem a tehetősebb családok felkarolását vette célba (lásd gyermekek utáni adókedvezmény), amelynek hatásait a magyar vállalatok mint munkaadók nem érezhették.
A magyar gazdasági rendszerváltás sikerének kulcsaA magyar gazdasági átalakulás különböző színterein – a vállalati, az intézményi-szabályozási szinten, a gazdaságpolitikai irányvétel szintjén és magában a világgazdaságban – egymással egybecsengő, egymás hatását felerősítő folyamatok indultak el, amelyek együttesen tették lehetővé a fordulatot, az áttörést.
VÁLLALATOK.
Ezen a szinten az 1968 óta folytatódó-megbicsakló reformok főárama – a vállalati önállóság – “teljes fegyverzetben” jelent meg. Megszűntek a magántulajdonú vállalkozásokat sújtó korlátozások, szabadon társulhatott egymással valamennyi tulajdonforma, átléphették az országhatárt, az 1988-1989-ben bekövetkezett liberalizálás nyomán egyedül a magyar vállalatok felé nem gyakorolt a magyar hatóság “árumegállító” jogokat, ami miatt erősödött a verseny, de javult a versenyképesség is. A magyar állami vállalatok az 1985 óta kibontakozott “önkormányzati” rendszer betetőzéseként először a spontán, majd az ellenőrzött átalakulással kiegészített, végül az úgynevezett “önprivatizáció” révén aktívan alakíthatták azt, hogy ki legyen a tulajdonosuk. Ebben a pénz, a jövőbeli nyereség (diszkontált cash-flow alapú értékelés), a perspektívák játszották a főszerepet. Szemben a többi átalakuló országgal, ahol azt keresték, hogyan kellene “igazságosan” szétosztani a tulajdont, hazánkban az volt a kérdés, ki fogja hatékonyan működtetni a vállalatokat. Ez a hiteles információ, a hozzáértés, a tőkeerő kérdése, ezért a volt párttitkárok, miniszterek, titkosszolgálati tisztek és besúgók háttérbe szorultak; más szóval a korrupció a privatizációs mechanizmusban kisebb szerepet játszott. A privatizációs döntési mechanizmusban a vállalat jövőbeli várható bevételei alapján kínált legmagasabb és készpénzben fizetett vételár játszotta a főszerepet, ami az állami-politikai befolyást, a szervezett felvilág korrupt jelenlétét (lásd a cseh kuponos privatizáció tömeges bűncselekményeit) minimálisra szorította. Az “autonómia kísértése” nem tetszett egyes politikai csoportoknak, de segítette a sikeres átalakulást.
INTÉZMÉNYI SZ ABÁLYOZÁS. Ezen a szinten a piac “öntisztulását”, a gazdasági etika megszilárdulását segítő intézmények, magatartások, szokások terjedtek el. Abban, hogy a szerződéseket – csak így egyszerűen – teljesítik és nem a “szerződéses fegyelmet erősítik”, nagy szerepe volt annak, hogy a kormányzat nem riadt vissza a radikális eszközök alkalmazásától sem, nem játszotta a korábban megszokott “kivéve a gyevi bírót” játékot. 1948-tól évtizedekig kettős üzleti erkölcs volt a jellemző: mindenkinek be kell tartania törvényeket, kivéve a kiemelt állami nagyvállalatoknak; mindenkinek esedékességkor kell fizetnie, kivéve az állami nagyvállalatoknak; mindenkinek versenyben kell jövedelmeit, bevételeit elérnie, kivéve a hozzánk közel álló vállalatoknak! Ez a kettős játék ért véget a rendszerváltáskor és Európa legszigorúbb és legszilárdabb csődmechanizmusával végbement a piac megtisztítása a nem fizető, a szerződéseit nem teljesítő, a kormány kegyéből az adófizetők pénzén élősködő vállalatoktól. A jogbiztonság, a hatékony és kiszámítható gazdasági törvénykezés újra értékké vált, javult a gazdasági igazságszolgáltatás is, és megkezdődött az adóhatóságnak az átépítése is a “munkásosztály büntető ökléből” szolgáltató szervezetté. Az intézményi átalakulás megerősítette a vállalati önállóságot, felszámolta a korábbi egyoldalú függőségeket; párt-, méret- és ágazat-semleges állami elbírálást és magatartást hozott létre, ami erősítette a versenyt, javította a teljesítményelvet. A magyar intézményi berendezkedés a korrupció talapzatú balkáni felől a nyugat-európai jogegyenlőség alapú felé közelített.
G AZD ASÁGPOLITIK AI IRÁNYVÉTEL. A gazdaságpolitika irányának a meghatározása szintjén is az átalakulás kedvező hatását erősítő változások következtek be. Ennek legfontosabb eleme volt annak felismerése, hogy hazánk kicsi, nyitott és tőkeimportra szoruló ország, ez pedig vállalkozás- és befektetőbarát gazdaságpolitikát követel meg, a gazdasági kapcsolatok és szabályozás egyértelmű liberalizálását. Először 1988-1989-ben az import- és a tőkekapcsolatok liberalizálása ment végbe, majd fokozatosan ez a szabadság nőtt, amíg a magyar valuta részleges konvertibilitásának megteremtésével beléphettünk az OECD-országok klubjába. A N ATO-hoz és az Európai Unióhoz történő csatlakozási szándék deklarálásával bejelentettük, hogy vállaljuk az átlátható és kiszámítható politizálás és intézményépítés nem könnyű feladatait. Ezeknek a kormányzati lépéseknek és a világ fejlődésében új szakaszt nyitó globalizációnak az eredménye, hogy hazánk gazdasági szerkezete átalakulhatott, és saját adottságainknak leginkább megfelelő gazdasági fejlődés indulhatott el. Ez a fejlődési pálya a nyitott, de dinamikusan fejlődő, technológiai követő, később technológiai megújító országoknak a pályája, amilyen Európában Belgiumé, vagy távolabb Szingapúré, Hongkongé.
VILÁGG AZD ASÁGI HELYZET. A világgazdaság állapotváltása, a globalizáció és a II. világháború vége óta a leghosszabb ideig tartó konjunktúra is segítette a magyar átalakulást. A világban a vállalatokon belüli termékforgalom megsokszorozódása éppen egybeesett a magyar privatizációval és befektetőbarát gazdaságpolitikával, ami hazánkat vonzó helyszínné emelte az elágazásaikat építő vállalatbirodalmak számára. Az informatikai és kommunikációs technológia robbanásszerű fejlődésének, az internet elterjedésének hatására megnyíló tőke- és pénzpiacokhoz az eddig zárt magyar piac akadálytalanul csatlakozott, ennek nyomán korábban nem álmodott mennyiségű külföldi tőke áramlott gazdaságunkba. A mesterséges védelem tudatos megszüntetése, és a korrupt hatósági beavatkozás meggyengülése, a kiszámítható gazdaságpolitika a megnyílt és gyorsan fejlődő piacok figyelmét hazánk felé terelte, aminek nyomán a világ 100 legnagyobb vállalatából 85, a legnagyobb 500 vállalatából pedig 380 telepedett le nálunk is. Ezzel a magyarországi ipari termelés egyszerre az élenjárók közé emelkedett, a fejlett országokba irányuló export ötszörösére nőtt, egyik napról a másikra a fejlett világ részei lettünk.
A magyar kormány 1998 és 2002 között, amikor a gazdasági stabilizáció után megszilárdult egyensúlyok, a világgazdasági konjunktúra, a javuló növekedés lehetővé tette volna, nem növelte a magyar vállalatok autonómiáját, sőt – szinte szándékosan – szűkítette azt. A “bokroslajosozás” ellenére a Fidesz-kormány szűkmarkúbb volt, mint Bokros Lajos maga, de a kormány szűklátókörűsége nem említhető egy napon a magyar gazdasági csoda külföldön egyébként elismert apostolának távlatos gondolkodásával.
ELISMERT FORDULAT. A magyar gazdasági átalakulást a nemzetközi elemzők is sikeresebbnek ítélik, mint közép- és kelet-európai versenytársaink eddig megtett útját. Ebben nem csupán a hazánkba áramló külföldi tőke egy főre jutó nagysága, az 1995 vége óta kiegyensúlyozott, ezért fenntartható gyors ütemű növekedés, a makrogazdasági fundamentumok játszanak szerepet, hanem annak a fordulatnak az elismerése is, amely 1985 és 1995 között következett be. Hazánk a gazdasági reformok ellenére 1975 és 1985 között súlyosan eladósodott, remény és kétségbeesés, a stop és go ciklusok között hányódó ország volt, amelynek nehézségeinél csak gazdasági eljelentéktelenedése volt nagyobb. A “bátor” kádári reformok által némileg javuló hatékonyság csak arra kellett, hogy az “ancien régime” megroggyant oszlopait restaurálják. Ehhez a szomorú és reménytelenséget tükröző képhez képest az 1995 óta folyamatosan javuló helyzet gyökeresen más képet sugall. Legyen elég egyetlen, nem gazdasági tényre utalni. A gazdasági okokból hazánkból kivándorlók száma és 10 ezer főre vetített aránya ma a legalacsonyabb az átalakuló 26 ország közül, e téren jobban állunk Csehországnál, Szlovéniánál vagy Lengyelországnál is. Ez egészen másként nézett ki 15 évvel ezelőtt. Mi tette lehetővé a sikert?
Aki jól ismeri a fizikát, annak nem okoz nehézséget a válasz: a hulláminterferencia jelensége. Hazánkban a gazdasági átalakulás különböző színterein – a vállalati szinten, az intézményi-szabályozási szinten, a gazdaságpolitikai irányvétel szintjén és magában a világgazdaságban – egymással egybecsengő, egymás hatását felerősítő folyamatok indultak el, amelyek együttesen tették lehetővé a fordulatot, az áttörést. Éppen úgy, ahogyan fizikai tanulmányainkból megtanultuk: a híd anyagának rezgéshullámai és a hídon átvonuló katonai egység lábdobogásának üteme egybecseng, ami miatt – a példa szerint, szerencsétlenségükre – összeomlik a híd. Másképpen: a gazdasági átalakulás különböző szintjein zajló események nem egymással ellentétes irányúak voltak, azaz a hullámok nem “oltották ki” egymás hatásait. A négy színtéren lezajlott, egymással egybecsengő változások (részletesen lásd külön a 34-35. oldalon) következtében lett hazánk az átalakuló országok “eminense”, így lehetett nálunk 1995 és 2001 között zavartalan a növekedés. Ez a zajos siker sem takarhatja el az átalakulás árát. Azt, hogy sok időt vesztettünk: az egy főre jutó nemzeti terméknél csak 2000-ben értük újra el az 1989-es értéket, a foglalkoztatás szintje még mindig csak 80 százaléka az 1980-as szintnek, hogy a szegénység jóval kiterjedtebb és szélesebb, mint 1990 előtt volt valaha. Abból, hogy az ország előtt újra megnyílt a felzárkózás lehetősége a fejlett világhoz, még nem következik, hogy ez a lehetőség a köztársaság valamennyi polgára és gyermeke számára azonos.
Ha az új évezred első évében is elvégezzük a gazdaság négy színterére kiterjedő elemzést, akkor az átalakulás évtizedével ellentétesen azt látjuk, hogy 1999-2001-ben minden szinten kedvezőtlen, egymást erősítő folyamatok indultak.
A vállalatok szintjén csökkent az önállóság. A magyar tulajdonú vállalatok helyzetéről már részletesen leírtam, hogy költségviselő-képességüket egyszerre teszi próbára a 80 százalékkal felemelt minimálbér, a dekonjunktúra idejére időzített árfolyamrezsim-váltás miatt felértékelődő forint, a tb-járulék csökkentésének hatását semlegesítő egészségügyi hozzájárulás emelése, likviditásukat pedig rontja a velük ellenséges adóigazgatási eljárás és adóhatóság. A külföldi tulajdonúak autonómiáját szűkíti a törvényekkel ellentétes beavatkozás az árképzésbe (lásd gyógyszerárak és gázárképlet), a magyar tőkepiac megingatása (az árfolyamnyereség adóztatása), az adókedvezmény-rendszer lebegtetése. Az előbbiekhez még egy sajátos mechanizmus járul: a Széchenyi-terv. E program sem tervezési-egyeztetési rendszerét, sem tartalmát, sem pályáztatási eljárásait tekintve nem pótolja az EU országaiban a felzárkóztatást szolgáló nemzeti fejlesztési tervet. Előnye, hogy a költségvetésben szétszórt támogatási előirányzatok között igyekszik összhangot teremteni (pr-hatással megsokszorozza ugyanazoknak a tételeknek a nagyságát), továbbá, hogy tényleg ráirányítja egyes valóban fontos kitörési pontokra – turizmusra, gyógyturizmusra – a figyelmet. A tervezésben nem vesznek részt az érintett önkormányzatok, a vállalati érdekképviseletek, ugyanígy nem szerezhetnek érvényt a területi, szakmai érdekeknek a pályázatok elbírálása és azok megvalósulásának nyomon követése terén. Ezért a Széchenyi-terv és pályázatai nem erősítik, hanem éppen gyengítik a versenyt, sugallva, hogy elegendő a kapcsolati tőke, s fölösleges a pénz- és az intellektuális tőke, a kreativitás és kockázatvállalás. A nagy közmunkák – például az autópálya-építés – szervezése is ezt a benyomást erősíti. Jó lesz jóban lenni a hatalmasokkal, az “önállóskodás” nem elég. Mindenütt a centralizáció az úr az évtizedekig uralkodó és hazánknak előkelő helyezéseket szerző decentralizációval szemben.
BIZALOMVESZTÉS. Az intézmények működésében, a szabályozásban is hasonló a helyzet: kezdünk viszszacsúszni a Kádár-korszak “jogállamisága” felé. Ha csak a legutóbbi hetek botrányára, a cégek mobiltelefon-számlájának az ellenőrzésére gondolunk, akkor már csak ebből az egyetlen esetből is leszűrhetjük, hogy fokozódik a kiszámíthatatlanság, gyengül a jogbiztonság, szűnőben az ágazat-, méret- és pártszimpátia-semleges állami közigazgatás és igazságszolgáltatás esélye. Ma érdemes eltüntetni a tartozásokat, ha a vállalkozónak Kaya Ibrahim a barátja. A törvényhozás előszeretettel választja a törvényeknek “csomagban” történő módosítása eszközét, amivel oda nem illő helyekre csempész be nem annyira feltűnő, de az eddigi szabályozás tartalmának és irányának élesen ellentmondó szabályokat. Nagyok a késések a szabályozásban, lásd a közszolgáltatások piacának liberalizációját, a tőkepiaci szabályozás modernizációját, a vállalati felvásárlási szabályok életszerűségét. A felügyeletek működése ugyan rendszeresebbé vált, de ettől nem vált áttekinthetőbbé. Egyelőre a piszkálódó tekintélyszerzés egybemosódik a valóban hatásos megelőző munkával. Az igazságszolgáltatásnak a kilencvenes évek közepén elindult megújulása megakadt, ezzel a jogviták is megoldatlanok maradtak. A versenysemleges megoldásoknak bealkonyult, gondoljunk csak éppen a kormányzat által kiszélesített és be nem zárt kiskapukra, amelyeket a közelebb álló vállalkozások számára szélesre tártak a sztrádaépítéstől, az őrző-védő szolgáltatásokig. Ezek a lépések az intézményi berendezkedésbe vetett, eddig sem túlságosan erős bizalmat ássák alá. A politikai befolyásmentesség eddig sem erős talapzata repedezik, gondoljunk csak az igazságügyi miniszternek, a miniszterelnöknek, vagy a legfőbb ügyésznek konkrét ügyekre vonatkozó – nem következmény nélküli – megszólalásaira. Az intézményi és szabályozási környezet változásai azt erősítik, hogy megéri jóban lenni a kormányzattal, újra a balkanizálódás, semmint az európai orientáció érvényesül – mindez lerontja a teljesítményt és a versenyszellemet.
KÉTÉRTELMŰSÉGEK. A gazdaságpolitikai orientáció terén szaporodnak a kétértelműségek. Egyfelől – szavakban – töretlenek az Európai Unióba való belépés előkészületei, lendületes tárgyalásokról és a csatlakozási fejezetek lezárásának híreiről hallunk, másfelől szaporodnak az Európától és a fejlett világtól való elfordulás jelei (lásd a státustörvény egyeztetésének módja), az európai jogi szabályozások átvételének késedelme. Egyre erősebbek az állami dirigizmus, az egyértelmű befektetés- és vállalkozásbarát politikától történő eltávolodás jelenségei. Itt és most nemcsak a nyilatkozatokról van szó (lásd “Európán kívül is van élet”), vagy a környező országokkal kötött barátsági szerződések lebegtetéséről – ezek egyértelműen a szélsőjobboldaltól való szavazatszerzés praktikái és nyilván a választások után visszaszorulnak. A mai nemzetközi légkörben, amelyben nemcsak a terrorizmus elleni egységes fellépés fegyverbaráti elkötelezettsége, hanem a nemzetközi kapcsolatok stabilitásának megőrzése is méri egy kormány elkötelezettségét a felzárkózás, a befektetők stabilitás iránti érzékenysége iránt, ezek szükséges, de nem elégséges lépések. Ehhez egyértelmű és kiszámítható gazdaságpolitikai vonalvezetésnek kell társulnia, amely óvja és erősíti a tőkepiacot, nem “vág alá” szűklátókörű fiskális szemlélettel – az árfolyamnyereség megadóztatásával – az amúgy is gyengélkedő tőzsdének, nem ad egyoldalú kedvezményeket a tőkepiaccal szemben a nagybankoknak (bankok tőzsdei közvetlen jelenléte). Az egyértelmű és világos gazdaságpolitikai orientációhoz hozzátartozik az adópolitika egyértelmű irányának meghirdetése, amelyben a szavazatszerzésen (gyermekkedvezmény) túl a tőkeszerzés, meg a foglalkoztatási lehetőségek bővítése, a “kifehérítés” is szerepet játszik. Ha nem szerzett volna hazánk “fényévnyi” előnyt az átalakulás első évtizedében (1988-1998), akkor már bottal üthetnénk sok befektető nyomát; most csak annak lehetünk tanúi, hogy állandó szinten maradt a külföldiek érdeklődése és nem sikerült a magyar gazdaságot éppen az előző évtized eredményeire építve az ír csoda robbanásszerű fejlődésének pályájára állítani.
A világgazdaság mostani helyzete több mint kiábrándító. Nemcsak a receszszió áll szöges ellentétben a megelőző évtized szinte zavartalan konjunktúrájával. Most egyszerre mind a három makro-régió – Észak-Amerika, Európa és Japán – a recesszió felé tart, vagy félévtizede nem képes kilábalni belőle. Ebben a helyzetben a kis nyitott országok várható helyzete sokkal kevésbé szívderítő, mint a nagy és viszonylag zárt gazdaságoké. Különös jelentőségre tesz szert a befektetők biztonságérzete, a bérszínvonal és a költségszint, az árfolyam-stabilitás és a makro-szabályozás kiszámíthatósága. A recesszió idején az országok és a kormányok konjunktúra idején elhalványult versenye felerősödik. Konjunktúrában a kormányok helyett a gazdasági verseny, a gazdasági versenyzők – a vállalatok és a régiók – lépnek az első helyre. A recesszióban éppen azok az országok a nyerők, amelyeknek kormányai lebontják a vállalatok terjeszkedése előtti akadályokat, áttekinthetővé és kiszámíthatóvá teszik saját működésüket, megkönnyítik a befektetők közlekedését, kedvezményezik a beruházások megtérülésének biztonságát, csökkentik az adószintet. Most hazánkban nem ez a jellemző. Kettős beszéd van: más a szó és más a tett. A tett egyértelműen szűkíti a vállalati mozgásteret.
Fordulat kellene, egyetértésben kigondolt és végrehajtott reformok. Ha nem lesz új “Fordulat és reform”, akkor, ahogyan Shakespeare egyszerű polgára mondta (III Richárd, II. felvonás 3. szín): “Az ember szíve tele félelemmel / És nem beszélhet senkivel, aki / Nem komoran és nem rettegve néz rá.”
