Kemény novembervégi télből mentünk Angliába, eszerint is öltöztünk. #<#Fölöslegesen, a fele meleg holmit itthon hagyhattuk volna, mert szelek meg futó esők ugyan jártak Londonban, de hiába van a mi Budapestünknél vagy 1500 kilométerrel északabbra, a tenger övezte ország mégiscsak sziget, és ez érzékelhető. Legvarázslatosabban úgy, hogy a terek és utcák virágtartóiban vidáman virágzik a ciklámen, megtalálták azt a növényt, mely az angol télben érzi magát legjobban. (Itthon a két ablakom között van Anglia, az egész télen át virágzó ciklámenekkel.) Ezért lehet bírni a gyalogos városjárást is: pont annyi fok van, hogy nem fázik az ember. A bundacipő mindig a szállodában maradt.
Nem ütköztünk ugyan állandóan magyarokba, mint Párizsban mindig, de magyar ügyekbe elég gyakran. A PEN-konferencia – ezért jártam kint – programjai között szerepelt egy fogadás a British Library pompás, modern épületkolosszusában. Ott derült ki, hogy a világ legnagyobb külhoni magyar irodalom-gyűjteménye itt van. Jártunk a Bogyay Katalin igazgatta HCC-ben (Hungarian Cultural Centre), aznap a magyar irodalom néhány angol fordítója beszélt munkájáról. Él-éledezik ez a korrespondencia, az asztalon két sikerkönyvnek számító kiadványt lapozgattam: Szerb Antaltól az Utas és holdvilágot, Bánffy Miklós trilógiájából pedig a második kötet fogy szépen a könyvesboltokban, a kritikusok szuperlatívuszaitól kísérve. Ez nem kis részben Bogyay érdeme is, aki szervez és ügyködik, London legelegánsabb negyedében (Covent Garden), szemben a legpatinásabb, legrégebbi étteremmel (Rules) megszerezte a Vaudeville Theatre épületét. A gyönyörű, palladiánus homlokzat mögött izgalmas, változatos, a művészetek minden ágát organikusan öszszekapcsoló életet teremtett, hihetetlen gazdag programmal, és olyan színvonalon, hogy London kulturális kínálatában folyamatosan szereplő tétel a HCC. Felsorolhatatlan programcsomagok a filmtől a színházig, irodalomtól a zeneművészetig, valóságos fesztiválok, mint “Fókuszban a magyar irodalom” vagy “Fiatal magyar tehetségek a fókuszban”. Állandó és nagy az érdeklődés, a magyar háznak presztízse van. Az egykori kulturális tévériporter szemmel láthatóan elemében van, nagyszerű, amit csinál. Mi pedig itthon alig tudunk minderről. Pedig itt teremtődik a blöffmentes országimázs.
A fordítók estje után elsétáltunk a nevezetes színházi étterembe, a Salieribe. Varázslatosan bolondos hely, pontosan olyan, amilyennek a huncut bohémeket a jóravaló polgár elképzeli. A falakról, mennyezetről fityegnek mindenféle színházi bolondságok és mütyürök, az egésznek remek hangulata van, amit fokoz a pompás élőzene, nem beszélve a pompás étel- és borkínálatról. Elhoztam magammal a borlistát, 74 féle bor rendelhető. A török tulaj elárasztott bennünket szeretetével, egy “mindenféléből kicsit” bőségtálból valamelyest megismerhettük fantasztikus konyháját, majd amikor tehetetlenül hanyatlottunk hátra székeinken, a rendelésen túl küldött még egy feltornyozott gyümölcstálat. Bár Mozartot enyhén szólva sokkal jobban szeretem, azért ez a Salieri se volt rossz.
