Magyarországon az utóbbi időben széles körökben is ismertté vált az a fogalom, amely a társadalomtudományokban a kilencvenes évek közepén indult hódító útjára: a globalizáció. A jelenkori társadalomelmélet legnagyobb sztárjai – Ulrich Beck, Jürgen Habermas, Zygmunt Bauman vagy Anthony Giddens – számtalan vitában elemezték a globális, transznacionális rendszerek sajátosságait és a világ különböző térségeire gyakorolt hatásukat. Ám a szeptember 11-én elkövetett terrorista merénylet, a New York-i World Trade Center ikertornyainak lerombolása szerte a világon új megvilágításba helyezte a globalizáció problémáját. Mivel a globális média gyakorlatilag élőben közvetítette a gyilkos támadást, annak átfogó, világpolitikai jelentősége mindenki számára azonnal érzékelhető volt. A füst- és porfelhőben úszó New York látványa – amely egyben a világkapitalizmus szimbolikus és valóságos központja – sokakban tudatosította azt, amit korábban csak a baloldali, “antiglobalista” mozgalmak vetettek fel: valami nincs rendben ezen a Földön. A globális kommunikáció, az internetkultúra, a globális gazdagodás vagy szegényedés kérdései után megjelent a globális terrorizmus – és nyomában egy új típusú, globális terrorista-ellenes “hosszú háború” – lehetősége is.
ELTÉRŐ MAGYARÁZATOK. Voltak, akik egy új Armageddon kezdetét látták az eseményekben, s káoszelmélettel, számmisztikával próbálták magyarázni az “új évezred nyitányaként” értelmezett történteket. Kiderült, hogy egyes arab vallási fundamentalista csoportok számára az Egyesült Államok “a gonosz birodalma”, amellyel szemben immár nemzetközi alapon szervezett öngyilkos akciókkal próbálnak szembeszállni. Akadtak, akik mindezt egyszerűen Oszama bin Laden “privát tébolyaként”, az általa fizetett és indoktrinált fanatikusok kis csoportjának akciójaként interpretálták, míg mások éppen ellenkezőleg – Samuel P. Huntington harvardi politológus professzor nyomán -, a “civilizációk háborúját”, sőt a harmadik világháború kitörésének előjátékát látták benne. Míg Európában ezt inkább a “szabad világ” elleni támadásként, az Egyesült Államokban a “szabadság földje”, Amerika elleni támadásként értelmezték, s magasra hágott a nemzeti patriotizmus érzése a tengerentúlon. Amerika ugyanis az a kivételes ország, ahol a nemzeti identitás elválaszthatatlan része a szabadság. Míg Magyarország, Németország vagy Albánia akkor is azonos marad önmagával, ha történetesen éppen nem szabad – miként ez gyakran meg is esett történelmük során -, Amerika csak addig azonos önmagával, amíg szabad. Ez a fiatal ország egyszerre büszke univerzális, mintaadó szerepére és kivételességére, utánozhatatlanul “múlt nélküli” jellegére.
A huszadik századot gyakran nevezik “Amerika évszázadának”, mert amerikai katonai beavatkozással nyert meg két világháborút a demokratikus Nyugat – a másodikat a Szovjetunióval összefogva -, továbbá Amerika mentette meg Nyugat-Európát a bolsevizálódástól a hidegháború idején. Ugyancsak Amerika tartotta leghangsúlyosabban napirenden a szabadság értékeit és terjesztette el tömeges méretekben a fogyasztói társadalom mintáit. Amerika volt az, amely a modernizáció-elmélettel, valamint a globális kereskedelem és a globális demokratizálódás gyakorlati támogatásával biztosítani tudta a nyugati társadalomszervezési modell fölényét az alternatív rendszerteremtő kísérletekkel szemben. Az évszázad végére azonban egyedül maradt a világpolitikai porondon, globális politikai és gazdasági hatalmi központként, “a világ csendőrének” szerepében. Ebben azonban már kevésbé bizonyult sikeresnek: egyedül a koszovói beavatkozás vezetett demokratikus fordulathoz Jugoszláviában, ezzel szemben a Szaddam Huszein elleni iraki hadjárat és a Boszniáról szóló daytoni béke csak fél siker volt, a szomáliai beavatkozás pedig egyértelmű kudarc.
Lassacskán Amerika homogenizálta a nyugati világ tömegkultúráját is – mindenekelőtt a hollywoodi filmekkel és a CNN hírtelevízióval. Kiderült, hogy a kulturális globalizáció nem annyira westernizáció, mint inkább amerikanizáció. Az amerikai kiejtéssel beszélt angol nyelv kilépett a popkultúra, az üzleti és akadémiai elit nyelvének helyzetéből és a globális boldogulás eszperantójává vált. A könnyen és gyorsan elsajátítható “global English” – mint Aladdin csodalámpája – hirtelen az érvényesülés kulcsa lett. Ez pedig már Nyugat-Európában sem mindenhol tetszett. A franciák egyre jobban féltették nyelvüket, az angolok, skótok szavaikat és kiejtésüket, az olaszok pedig pizzájukat. A hatvanas évek modernizáció-elmélete még úgy képzelte, hogy a világ fejlődése egyenletes és egyenes vonalú. Eszerint a társadalmak fejlődését úgy kell elgondolni, mint párhuzamosan lefektetett sínpárokat, amelyeken egy irányban haladnak a vonatok a boldog jövő felé. Az országok közötti gazdasági és politikai evolúcióban csupán fáziskésés van – egyesek az élen járnak, mások “megkéstek”, a többiek pedig a mezőny végén kullognak -, de afelől senkinek sem volt kétsége, hogy Dél-Korea, Paraguay és Banglades is ugyanazt az utat járja majd be, mint amit megtett Svájc, Norvégia, vagy az Egyesült Államok. Az elképzelés azt sugallta, hogy ha mondjuk mi, magyarok Svájcba utazunk, nemcsak térbeli, de időutazást is teszünk, hiszen az alpesi ország jelenében saját jövőnket pillanthatjuk meg.
TRADÍCIÓ ÉS MODERNITÁS. Később kiderült, hogy a fejlődés titka nem ilyen egyszerű, mert a modernizáció nemcsak mintakövetés, hanem mintaépítés. Egy-egy nyugati modernitás-szimbólum “megkésett” országokba való “átültetése” még nem feltétlen jelenti annak szervesülését is. Vannak olyan modernizációs “operációk”, amelyek után a “beteg” új erőre kap, akadnak viszont olyanok is, amelyek szigetszerűen “modernizációs zárványként”, kulturális “türelmi zónaként” maradnak meg az adott országban. Például ha a mogyoródi Hungaroringre gondolunk, ma még nem világos, hogy metaforikus értelemben mi tekinthető “türelmi zónának”: az, ami a kerítésen belül van, vagy ami kívül esik azon. A hetvenes évek végére a modernizáció-elmélet képviselőinek fel kellett ismerniük, hogy Amerika és Svájc nem “klónozható”: ha tehát sikeres modernizációt akarnak végrehajtani egy elmaradottabb országban, az adaptáció lehetőségét megteremtő helyi kulturális és történeti sajátosságok elmélyültebb tanulmányozásából kell kiindulniuk. Kiderült, hogy tradíció és modernitás nem ellentétei egymásnak, a hagyományokra ráépülhet a sikeres modernizáció, mivel ez nem feltétlenül egymás rovására érvényesítendő, egymást kizáró két kategória. Így történt ez Japánban, Dél-Koreában, a skandináv államokban, és bizonyos fokig Törökországban.
A nyolcvanas évtized a demokrácia látványos áttörését hozta szerte a világban. Az államszocialista rendszerek 1989-1991-es összeomlása azt a képzetet keltette, hogy elérkeztünk “az örök béke” korába, ahol a szuverenitásukat visszanyert nemzetállamok az alternatíva nélkül maradt liberális demokrácia keretei között békésen fognak kereskedni és versengeni egymással, azaz mindenki boldogan él, amíg meg nem hal. Ennek az eufórikus hangulatnak volt emlékezetes kifejezője az amerikai Francis Fukuyama 1989-es cikke, amelyet a National Interest című neokonzervatív lapban publikált End of Historyő (A történelem végeő) – még kérdőjeles – címmel, s később könyv formában is megírt, immár kérdőjel nélkül. Fukuyama szerint persze helyi konfliktusok, törzsi harcok továbbra is lesznek, de ezek immár nem szerveződnek meg globálisan, rendszerszintű alternatívaként. Számára Irak, Bosznia, Szomália, Pakisztán, Szudán, Ruanda és Burundi, Koszovó és Afganisztán lényegében összefüggésbe nem hozható, egymástól elszigetelt eseteknek tekintendők. A demokráciák káprázatos sikerével a globális, technológiai alapon szerveződő civilizáció a hegeli értelemben vett “történelem végét”, egy kívánatos világállapot kiteljesedését jelentette.
Erre az optimista előrejelzésre született meg Huntington 1993-as ellencikke, a The Clash of Civilizations (A civilizációk összecsapása), amelyet 1996-ban jelentetett meg bővebben kidolgozva, könyv alakban, s amely ugyancsak bestsellerré vált. Ebben, hangsúlyozva a kultúrák, civilizációk közötti, politikailag is releváns különbségeket, rámutatott arra, hogy a Nyugatnak továbbra is érdemes “szárazon tartania a puskaport”, mert a következő globális méretű konfliktusok immár nem politikai ideológiák, hanem kulturális identitások mentén fognak kirobbanni. Mindezzel óriási vitákat kavart, mert még azok is, akik elismerték Huntington érvelésének igazságelemeit, politikailag károsnak tartották annak “önbeteljesítő próféciaként” való olvasatát.
IDEOLÓGIÁK ÉS IDENTITÁSOK. Az ideológiák elvileg választható, racionálisan megvitatható, politikai cselekvésre ösztönző eszmék. Ezzel szemben az identitások “veleszületett”, tehát kulturálisan determinált, az egyén által fiatalon (családban, kortárscsoportban) elsajátított, a személyiség elválaszthatatlan részét képező “adottságok”, amelyek csak jóval lassabban-nehézkesebben változnak – ha változnak egyáltalán. Ha a politikai ideológiákból szélsőséges esetben háborús konfliktusok támadnak, amelyeket később tárgyalásos úton kezelni lehet, úgy az identitásokból szélsőséges esetben életre-halálra menő “szent háború” (dzsihád) vagy “keresztes háború” (crusade) keletkezhet, amelynek kompromisszumos megoldása nem lehetséges.
A nyugati modernizáció a nemzetállam egységesülésével párhuzamosan, azzal szerves összefüggésben bontakozott ki. Ami azonban még sikerült a brit Kelet-Indiai Társaságnak a XVII. században, majd Napóleonnak a XVIII. és XIX. század fordulóján – országaikat a kapitalista fejlődéssel összhangban modernizálni, s egyszersmind világ- vagy európai hatalommá fejleszteni -, ez már kevésbé “jött össze” később “érkező”, keletibb társaiknak, Hitlernek, Sztálinnak, Mussolininak. Mert ugyan országaikat átmenetileg birodalommá tették, de az általuk létrehozott elnyomó rendszerben a központi államhatalmat éppen a társadalom önszerveződése ellenében erősítették meg. Ez a torz, fals, erőltetett és embertelen “modernizáció” szükségszerűen bukott meg.
A XX. században a gyarmatbirodalmak felbomlása jelentette a következő modernizációs kihívást, amelyet helyi elitek – afrikai és ázsiai népvezérek – igyekeztek levezényelni. Sok helyütt a politikai és gazdasági modernizáció követelménye a Nyugat ellenében, a nyugati mintákat elutasítva fogalmazódott meg. Több ország a szovjet modellt másolta, s kísérlete a Szovjetunióéval párhuzamosan – vagy még a szovjet széthullást megelőzően – bukott meg (például Egyiptomban, Mozambikban, Angolában, Ghánában). Mivel e társadalomfejlesztési modell ideológusai elutasították a nyugati modernizációs mintákat, és a nyugati országokat tekintették ellenségüknek, saját elképzeléseik óhatatlanul erős nacionalizmussal ötvöződtek. Megjelent a nyugatellenes “arab szocializmus” és “pánarab nacionalizmus” ideológiája. Mindaddig, amíg a Harmadik Világ – sokszor nyugati egyetemeken végzett – vezetői racionális keretek között értelmezték az általuk elutasítandó modellt, addig a nacionalizmusuk, mint maga is racionális, nyugati eszmei találmány, politikailag alkalmazható ellenstratégia lehetett. A nyugat- és modernizáció-ellenes posztkolonialista gondolkodásban a nyugati modernizáció és az afrikai vagy arab nacionalizmus ugyanannak az éremnek a két oldala volt. A kétpólusú világrendben a Szovjetunió azért támogatta az arab és afrikai nacionalizmust, mert azt remélte, hogy e mozgalmak felhajtóerejét felhasználva elősegítheti forradalmi-marxista rezsimek keletkezését. A nyugatellenesség és nacionalizmus nem igényelt vallási legitimációt, mert a lázadás célját, politikai értelmét és racionális fogalmi kereteit a Szovjetunió szolgáltatta. A szovjet vezetők – Sztálintól Brezsnyevig – e posztkoloniális társadalmakat a “haladó erők” internacionalista szövetségébe igyekeztek integrálni. A Szovjetunió azonban nem volt képes javítani ezen országok lakosságának életkörülményein, ez nem is volt célja, hiszen nem a szegénység, hanem az amerikai kapitalizmus ellen harcolt.
A Szovjetunió összeomlásával véget ért a bipoláris világrendszer és a hidegháború, de romjai még itt füstölögnek körülöttünk. Miközben állítólag a liberális demokrácia végleges győzelmet aratott bolygónkon, addig atombomba előállítására alkalmas hasadóanyagokkal, biológiai fegyverekkel kísérleteznek távoli országok eldugott barlangjaiban. A bajkeverést a korábbi terrorista államok kiadták gebinbe: a fegyverek és államtitkok privatizálásával, emberek és eszmék szabad áramlásával maga a terrorizmus is erre szakosodott “multinacionális cégek” – mint például az al-Kaida – vállalkozásába ment át. Oszama bin Ladent az afganisztáni szovjet agresszió tette a harcoló iszlám hívévé, mert ezt a támadást ő nem a két világrendszer közötti háború egyik csatájának érzékelte, hanem az iszlám ellen intézett “észak-nyugati” támadásként. És amikor addigi szponzora, az Egyesült Államok 1991-ben támadást intézett Szaddam Huszein Irakja ellen, hirtelen ráébredt, hogy korábbi szovjetellenes szent háborúját Amerika ellen kell folytatnia. Bin Laden a hidegháború korának gyermeke, aki a hidegháború utáni korszakban “nőtt fel” és az egycentrumú világban vált veszélyessé.
De az al-Kaida háborúja már nem nacionalista küzdelem a gyarmatosítók modernizációja ellen. Ez már nem is a Harmadik Világ felszabadítás ideológiája és gerillaháborúja, mint volt a múlt század hatvanas éveiben, Frantz Fanon és Che Guevara idején. A globalizáció ugyanis – azaz a földrajzi távolságok eltűnése, a virtuális pénzmozgások, a végteleníthető decentralizált elektronikus kommunikációs hálózatok, az anyagi és szellemi “termelés” határainak elmosódása, a nemzetállamok befolyásának és értelmének megkérdőjeleződése – olyan folyamat, amelyet ellenfelei nehezen tudnak racionális ellenségkép-fogalmakba gyömöszölni. A globalizáció sokak számára úgy jelenik meg, mint a szabadesés, amelyet lehet ugyan kritizálni, de létét és terjedését megakadályozni nem lehetséges. A globalizációnak ez a “természeti tényként” való észlelése, az emberi racionalitás határain túllépő “emberfeletti” jellege magától értetődően hívja elő az irracionális reakciókat a világ elmaradottabb – vagy egyszerűen csak más életviteli mintákat követő – térségeiben. Olyan ez, mint amikor a törzsi társadalmakban mágiával, emberáldozattal próbálták elűzni a szárazságot. Az emberáldozatot manapság az öngyilkos merénylők mutatják be, akik Allah nevével a szájukon, megváltástudattal az agyukban és szívükben rántanak halálba másokat. A racionális harc számukra értelmetlen, mert az ellenség körülírhatatlan és legyőzhetetlen: csakis saját technológiájával lehet ideig-óráig “legyőzni”, de az a “győzelem” is csak a világmédia által azonnal érzékelhető, szimbolikusan megragadható akciókkal és területeken lehetséges. Ezért volt fontos New York és Washington, a World Trade Center és a Pentagon. Ilyen a fundamentalizmus píár kampánya.
KÉZ A KÉZBEN. Ahogyan a modernizáció elválaszthatatlan volt annak elősegítőjétől, majd árnyoldalától, a nacionalizmustól, úgy sajnos hiába reménykedünk abban, hogy a jelenlegi világgazdaságot jellemző egyoldalú globalizáció kiszorítja majd annak ellenzőit. Globalizáció és fundamentalizmus kéz a kézben jár, a nyugati indíttatású globalizáció árnyéka a déli és keleti militáns vallási fundamentalizmus, e két fogalom egymástól elválaszthatatlannak tűnik. Saját magunkat csapnánk be, ha mindezt nulla összegű játszmának tekintenénk, ahol a “világosság erői” idővel majd kiszorítják a “sötétség erőit”. E népmesei fordulatok terjesztése helyett “nekünk, nyugatiaknak” meg kell fontolnunk, mit tehetünk. Törekedhetünk arra – miként Habermas javasolta -, hogy kidolgozzunk technikákat az ökumené szellemének jobb megvalósítására, a vallási és szekuláris értékrendszerek egymás iránti toleranciájának növelésére. Átgondolhatjuk, hogy mi a rossz a jelenlegi globalizációban – például a számonkérhetőség és a demokratikus kontroll hiánya, az intézményesített felelőtlenség rendszere, amint arra az “antiglobalistának” nevezett mozgalmak rámutattak. Kísérletet tehetünk a “poszt-washingtoni konszenzus” elemeinek finomítására, a piaci és segélyező-beavatkozó módszerek arányának jobb beállítására a szegénység elleni küzdelemben, a demokrácia és az emberi méltóság globalizálására, vagy a transznacionális civil társadalom befolyásának erősítésére.
Sok mindent tehetünk. De a 2001-es év után nem hihetünk saját tévedhetetlenségünkben, saját megoldásaink mindenki számára üdvözítő voltában, és abban sem, hogy lehetséges ez ügyben egyetlen, átfogó, rövid távon érvényesíthető “végső megoldás”. Ennek felismerése, első lépésként, már önmagában is eredmény.
