Pontosan 1964-ben, ifjú emberként, és ez nemcsak az évszám miatt emlékezetes (1963-tól lehetett azt a bizonyos dolláros útlevelet igényelni, és egyáltalán – utazni!), hanem ottlétem alatt mutatták be az év két szenzációját: a Beatles-filmet (mostani londoni hetem idején halt meg szegény George Harrison), és Peter Weiss korszakos darabját, a Brook-rendezte Marat/Sade-ot. (Haza is hoztam, le is fordítottam, az évtized nagy sikere lett itthon is.) Most PEN-ügyekben jártam ott. Remek helyen laktam (Russel Square), de elég rémes szállodakombinátban. (Eszembe jut, hogy a hetvenes években PEN-delegációval Hamburgban jártam, Sigfried Lenz volt a házigazdánk, és tévedésből egy garni szállóban, amolyan kuplerájfélében helyeztek el bennünket. Amikor ez kiderült, és szegény Lenz pánikszerűen intézkedni akart, mi ugyancsak pánikszerűen tiltakoztunk, hogy ha már így hozta a sors, ne fáradjon! Egye fene, maradunk a kuplerájban.)
Londonban is leginkább gyalogolni érdemes, akkor nyílik ki. Úgyhogy nyolc darab tyúkszemet és két vérhólyagot sikerült a lábamra szereznem. London nem sokat változott egyébként 1964 óta, de én ezt javára írom, mivelhogy jó város, maradjon olyan, amilyen. Anglia különben is tartós anyagból van, mint az angol szövet. Párommal már az első napon bebarangoltunk egy hatalmas kötelező leckesort, mivelhogy ő először járt itt: Tower, Big Ben, Parlament, Westminster, Piccadilly Circus, Trafalgar stb. (első vérhólyag). Talán annyi a változás, hogy a lakosság még színesebb, változatosabb, de ha egy hagyományos angol úriembert (messziről felismerhető!) megszólítasz az utcán, a hagyományos előzékenységgel és roppant alapossággal válaszol kérdésedre. De általában is mindenki kedves, jókedvű, nem tülekszik, egyszóval nagyon élhető város ez ma is a maga tízmilliójával. A rengeteg nem-angol brit és nem-brit idegen is jó angolként viselkedik, ami már rég nem hűvös angol feszességet jelent. Hanem nyugodt, magabiztos derűt, sok humorral. Csurka agyréme, a „magyarságteljesítmény” jut eszembe. Itt nem pártkövetelmény, de mindenkinek megvan az „angolságteljesítménye”. A színeseknek is.
Az első nagy strabancolás után este holtfáradtan körülnéztünk, hol lehet leroskadni, és enni valamit egy pohár bor mellett. Stílszerűen virtigli angol pub-ot kerestünk. (Közben idehaza, ugye, megszavazták az egyik leghülyébb törvényjavaslatot az idegen szavak használatáról: ebben az egyetlen mondatban három szó cenzúraérett!) Csakhogy egy pub-ban sört inni az igazi. Melyiket kérjem a háromszáz közül? (Anekdota: az idegen bemegy és egy sört kér. Mire a csapos harsányan röhögve kihirdeti a kocsmanépnek: „Hallottátok, mit kért? Egy sört! Hahaha!”) Végül szégyenszemre betértünk a Little Italy nevezetű olaszhoz, itt legalább kávé-kávét is lehet majd inni. Egy jó minestrone után (levesbolond vagyok) gusztusos és hatalmas szendvicset kértünk, olasz cipóban, melegen, benne pármai sonka és brie (fordítsd le, nyelvcenzor!), mellé nagyon vékonyra szeletelt (anti-McDonalds) sült krumpli valami fantasztikusan sokrétű, savanykás tunkolómártással. És bőven locsolgattuk száraz toscanai fehérborral. Mit mondjak? Nem mondok semmit! A vérhólyagot is elfelejtettem.
