Magyarországon a jegybevételek nem fedezik sem a színházak fenntartását, sem pedig a tisztességes színészi jövedelmeket. Ez a hazai színjátszás ősproblémája, s ezért a teátrumok “kívülről” igyekeznek anyagi forráshoz jutni – önkormányzati, minisztériumi pénzekre pályáznak, szponzorok után szaladgálnak. A színészek ugyancsak “házon kívül” keresik a pénzt. Például tévé-, szinkron- és reklámfilm-szerepeket, vidéki haknikat vállalnak. De leginkább rendszeres média-közszereplést, mert azoknak, akik megtehetik, az hozza a legtöbb pénzt.
Alföldi Róbert például a televíziózásnak köszönhetően lényegesen magasabb havi jövedelemre tesz szert, mint színésztársai. Két éve jött el a Vígszínházból és lett szabadúszó. Mert így kötetlenebb. “Szűk lett, megszokottá vált” – mondja. S persze azt sem lehet vitatni, hogy többet tud keresni, mint egy alkalmazkodóbb tempót kívánó társulati rendszerben.
Bármennyire távolinak tűnik is, lassan-lassan kialakulnak majd a befogadó színházak, amelyek úgy mutatnak be produkciókat, hogy a rendezők egy-egy darabra szerződtetik a gárdát, s mindenki maga dönti el, hogy elfogadja-e vagy sem a felkínált szerepet és gázsit. Akik a jobb megélhetés érdekében elhagyják a színházak “meleg fészkét”, maguk bontják le a magyar színjátszás szempontjából alapértéknek tekintett társulati rendszert – 2001-ben erről szól a honi színházak élete.
A MINŐSÉG ZÁLOGA. A jelenlegi színigazgatók óriási érdemének tartja a szakma, hogy a kilencvenes évek politikai és gazdasági zűrzavarait művészi szempontból nem sínylette meg a színház. Az igazgatók ugyanis – bár egyre több színész vált szabadúszóvá – igyekeztek megtartani az összeszokott csapattal dolgozó társulatokat, amelyek zálogai a magas színvonalú előadásoknak. Zsámbéki Gábor, a Katona József Színház igazgatója úgy látja: a színházak belső omladozásához elsősorban az vezetett, hogy a színészek egyszemélyes betéti társaságokat alakítottak, hogy “számlaképesek legyenek”, s egyre-másra vállalták el a szakmailag nívótlan munkákat a tévében és másutt. A direktor általában kénytelen tudomásul venni a színész külső megbízatásait, miközben maga a színész esetleg nem tud kellőképpen koncentrálni színházi feladataira.
Zsámbéki a közelmúltban mégis válaszút elé állította régi kedvenc tanítványainak egyikét, a szintén reggeli tévéműsort vezető Stohl Andrást: vagy a színház, vagy a “hakni a tévében”. Stohl a pénzt, vagyis a televíziót választotta. Zsámbéki szerint a színházi munkának egy vérbeli művész számára minden más munkánál előbbre valónak kellene lennie. Ám azt az igazgató is tudja, hogy ez lényegesen kevesebb anyagi elismeréssel jár, mint a médiaszereplés. Ugyanakkor nem véletlen – teszi hozzá -, hogy Angliában vagy Franciaországban “nyálcsorgatva nézik a társulatokat, amelyek Magyarországon működnek”. Műhelymunkákkal ért el ugyanis jelentős sikereket a Katona társulata külföldön és itthon egyaránt. Amikor a színészek csak egyetlen produkcióra szerződnek egy-egy színházhoz – s ez Zsámbéki szerint törvényszerűen bekövetkezik majd nálunk is -, szemléletük óhatatlanul anyagiassá válik. Ez az igazgató szerint a művészet halála.
Egészen másra képes az a színész, akit a csapat, a rendező és az igazgató “nevel” hosszú-hosszú éveken át, és megint másra, aki csak fut a pénze után előadásról előadásra. Hogy milyen előnyöket rejteget művészi szempontból az ilyen társulat, azt elsősorban azok a külföldi művészek tudják felfogni, akiknek van összehasonlítási alapjuk. “A kialakult helyzetért a mi anyagiasságunk a felelős” – mondta Susanne Elliot-Knight angol színésznő, aki tudatosan csak 7 hónapos szerződést kötött a Royal Shakespeare Companyvel. Bár így többet tud keresni, mégis nem kis irigységgel szemlélte a Katona József Színház összeszokott csapatát. Villegier francia rendező és filozófus pedig itt járta után ezzel a mondattal kezdte levelét Zsámbékinak: “Láttuk az elveszett paradicsomot.”
PISZKOS ANYAGIAK. Igaza van-e Zsámbéki Gábornak, amikor úgy érvelt, Stohl András azért válasszon a színészet és a műsorvezetés között, mert a közönség összemossa a kétfajta “szerepet”? Alföldi Róbert színész-rendezőnek nincsenek negatív tapasztalatai. “Eddig még senki nem sikoltott fel a közönség soraiból, hogy “Jé, ott a reggeli arc!”. A szakma néhány fanyalgó hangja ellenére nem érte hátrány, mindig komolyan vették mint művészt. Sőt, sokan kifejezetten azért mennek be a színházba, mert látták a tévében. Amikor két éve eljött a Vígszínházból, lényegesen alacsonyabb volt a havi jövedelme, mint most. S mivel a televízió – az RTL Klub – igen nagy ismertséget hozott számára, mindenütt magasabb gázsit kérhet, a művészileg igényes feladatainál is. Most éppen Shakespeare-t rendez Szegeden, a Szentivánéji álmot.
A TÉVÉ JÓVAL TÖBBET KÍNÁL. Vidéken egyébként egy rendező 3-4 hónapi próbafolyamatért 500-800 ezer forintot kap. Azután még előadásonként százalékot, amíg megy a darab. Ez az összeg 10-25 ezer forint között mozog esténként. Budapesten 2,5 hónapos próbafolyamatért a nagyobb színházakban egy rendező munkája szintén félmilliónál kezdődik, előadásonként pedig 2 százalék a részesedése a bevételből. A színészek keresetében általános szabály, hogy a tévé sokszorosát fizeti a színházaknak, amelyeknél még a nyűglődő filmipar is magasabb gázsit tud kínálni. Persze ez is “névfüggő”. A két kereskedelmi televízió eltérő politikát folytat. Az RTL Klub alkalmanként, produkciókra fizeti a színészeit. A reggeli és délelőtti műsorvezetés a csatornának személyenként és alkalmanként 50 ezer forintot ér meg, ez havi körülbelül 200-300 ezer forintot jelent minden műsorvezetőnek. Az esti “média színészkedés” még jövedelmezőbb, alkalmanként 100-150 ezer forintot hoz. A TV2 viszont egy határozott összegért a csatornához köti az általa kiválasztottakat, akik 500 és 800 ezer közötti gázsit vesznek fel általában havonta.
Külön iparággá fejlődött az esti médiasztárok úgynevezett hakni gázsija. A vidéki művelődési házak 150-250 ezer forintot hajlandók fizetni személyenként egy-egy alkalommal. S mivel a helyzet úgy alakult, hogy a népszerűségükből adódóan a haknikon e médiasztárok havonta több pénzt keresnek, mint a tévében, a kereskedelmi televíziók – kis fondorlattal – igyekeznek belekalkulálni azt a következő szerződésekbe.
Szolnokon még pár évvel ezelőtt Schwajda György igazgató volt az első, aki könyvelési tekintetben “lebontott” egy társulatot. Ő vezette be ugyanis kötelező jelleggel az egyéni vállalkozó színész státusát. A konstrukciót kiterjesztette szinte mindenkire, a díszletestől a jelmezesig. Azóta így van ez már Tatabányán és Sopronban is. Tatabányán minden produkcióra külön-külön szerződtetik a színészeket, akik többnyire nem is élnek a városban, hanem Budapestről utazgatnak oda.
A szolnoki teátrum jelenlegi vezetője, Vass Lajos szerint akár számlát állít ki egy művész, akár nem, ha egy évig állandó a csapat, akkor az már társulatnak tekinthető. Érvelése szerint egy év alatt is létrejön az alkotói légkör, nem kell ahhoz évtizednyi közös munka. A színházigazgatók közötti felfogásbéli különbség egyszerű oka, hogy a “bétés” színészek – ahogy mondani szokták – jogilag nem tagjai a színháznak, de facto azonban igen. A szolnoki színház ebben az évadban 32 társulati tagot szerződtetett. Köztük Verebes Istvánt és Darvas Ivánt. Más kérdés, hogy a vállalkozó színészek érdekvédelmük miatt három különböző menedzserirodához is tartoznak, ami drágítja a gázsikat a színházak felé.
A NÉV ÁRA. A szerződéskötésnél persze az számít igazán, kinek “mennyit ér a neve”. Szolnokon a kezdő színész havi fizetése 60 ezer forint, egy vezető színészé 100 ezer forint. Plusz áfa – magától értetődően. Emellett mindannyiuk jövedelme kiegészül a 20-25 ezer forintos esti fellépti díjakkal. Természetesen a színházi sztároknak, például Darvas Ivánnak kiemelt gázsija van, az említettek többszöröse.
A színészek széles rétege számára szóba jöhető “mellékes” Budapestre koncentrálódik, egy szinkronstúdiókban egyetlen szappanoperával – két napi munkával – 20-30 ezer, de akár 40 ezer forintot is meg lehet keresni. Egy tévéreklám, ami néhány órás munkát feltételez, szintén 30-40 ezer. Vagyis egy foglalkoztatott színész egész havi színházi fizetését vagy annak sokszorosát megkeresheti néhány szinkronnal és egy-két reklámmal – a fővárosban.
Így aztán nem csoda, hogy például a veszprémi színház igazgatónője, Kolti Helga arra panaszkodik, hogy egy klasszikus darab főszerepére még friss diplomásokat sem tud szerződtetni, mert az a vélekedés alakult ki, hogy aki vidékre megy, eltemeti magát. Vidéken egy vezető művész a maga 150-200 ezer forintos fizetésével elfogadható színvonalon él. A többiek azonban általában színészházi bérlakásokban laknak és a létminimum környékén tengődnek. Sokuk fizetése még a bolti eladók szintjét sem éri el.
A színházi jövedelmek a fővárosban sem sokkal magasabbak, a Katonában például egy főiskoláról kikerült színész havi színházi fix jövedelme 55 ezer forint. A vezető művészek havi bére pedig nem éri el a 200 ezret. A szerződésben rögzített előadásszám feletti esti színpadra lépések gázsija is alacsony, 6 és 10 ezer forint között mozog, kortól és szereptől függően.
SZÍNHÁZ – PIACOSAN? A színészek kereseti nehézségei mögött alapvetően persze nem művészeti dilemmák húzódnak. A teátrumok azért nem tudják méltó módon eltartani őket, mert a jegybevételek még a kőszínházi költségeket sem fedezik. Az igazgatók egyrészt tudják, hogy a színházi helyárak a maguk 200 és 2500 forint közötti sávjával alacsonyak, másrészt meg vannak arról győződve, hogy ennél magasabb tarifát “nem bír el a piac”. Velük ellentétben vannak, akik úgy gondolják, hogy lehetne emelni a jegyárakat, ám az igazgatók “szeretnek fürdeni” abban az érzésben, hogy telt házzal mennek az előadások. (A Radnóti Színházban például pótszékes, 110 százalékos a nézettség.) Az utóbbi véleményt látszik erősíteni az a tény, hogy a közönség a multiplex mozikban hajlandó kifizetni 900 forintot egy jegyért, míg a Vígben ennél olcsóbban is ülőhelyhez lehet jutni, a legmagasabb helyár pedig 1200 forint. Nyugat-Európában a mozi- és színházjegy közötti szorzó minimum 10, de sokhelyütt 20, s nem a mozi javára.
A budapesti színigazgatók általában inkább kultúrmissziós, semmint piaci elveket vallanak, s lobbijuk azt az álláspontot képviseli, hogy a színházművészet mindenkihez el kell jusson. Így a budapesti színházakba tavaly európai mérce szerint is hihetetlenül sok – 4 millió – jegyet váltottak a látogatók. Ám ahhoz, hogy egy teátrum rentábilis legyen, a jegyeket minimum 10 és 20 ezer forint között kellene árulni. A gazdaságos működtetéshez tehát elengedhetetlen lenne a jegyáremelés. “Én minden évad végén térden állva könyörgök az igazgatómnak, hogy emeljük meg a jegyárakat legalább 10 vagy 20 százalékkal, de hiába” – mondja kezeit összetéve, s ezzel mintegy demonstrálva a helyzetet Lázár Egon, a Vígszínház gazdasági igazgatója.
MEGTARTANI A NÉZŐKET. A budapesti színházak közül a Vígben viszonylag alacsonyak a helyárak. Marton László igazgató amellett érvel, hogy a színház ne veszítsen közönséget. Mert a Vígben tradíció, hogy “mindenki színháza” akar lenni. Persze a nézőtér azért telik meg estéről estére, mert olcsó a jegy. Így tudott a tavalyi évadban 400 ezer fölötti nézőszámot produkálni, amire még nem volt példa a Vígszínház történetében. Marton szerint azonban e politika eredményeképpen van lehetősége elfordulni a kommersztől és inkább a klasszikus darabok bemutatása felé “kormányozni” a társulatot.
De az is igaz, hogy Ibsen Nórája vagy Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése nem csábítana teltházat, ha nem lenne 18 ezer (!) bérletes látogatója a teátrumnak. “Mindenki úgy vezeti a színházát, ahogy a belső ösztöne diktálja” – vallja Marton. A számok azonban azt mutatják, hogy a Vígszínház 740 millió forintnyi éves költségvetésének majdnem kétharmadát, 450 millió forintot állami támogatásból fedezik, és csak 290 millióra rúgnak a saját bevételek. Ha a vezetés eljátszana azzal a gondolattal, hogy duplájára emeli a helyárakat, akkor elméletben feleannyi támogatásra volna szüksége. A gyakorlatban azonban – az igazgató szerint – annyira megcsappanna a nézőszám, hogy azt a színház presztízsből “nem engedheti meg magának”.
A rendszerváltás után egyébként volt már próbálkozás magánszínház létrehozására. Verebes István az 1993-ban alapított Komédiumot piaci alapon kívánta működtetni, ám másfél év után feladta, és úgy szállt ki a vállalkozásból, hogy saját bevallása szerint egy fillért sem keresett az ott töltött idő alatt. Szerinte a nagy társulatokat fenntartó színházak herdálják az adófizetők pénzét, mert a színészek keveset vannak színpadon, ezért is keresnek keveset.
A Madách Színház például nagy társulattal dolgozik, de egyszerre meg kell felelnie az általa választott zenés műfajnak épp- úgy, mint a megtartani kívánt klasszikus daraboknak. Ehhez pedig sok, különböző feladatokat ellátni képes színészre van szüksége. A Madách az egyik legjövedelmezőbb fővárosi teátrum, de az inflációval emelgetett állami támogatás nélkül nem lenne működőképes. New Yorkban vagy Londonban a musical műfaja számít a színházi szórakoztatás legjövedelmezőbb ágának: sokmillió dolláros üzlet. A Madách, bár saját bevétele meghaladja az állami támogatás mértékét – éves összbevétele 550 millió forint, a támogatás ellenben csak 390 millió -, mégis ragaszkodik ahhoz, hogy az önkormányzat jövőre, a színház esetleges gazdasági átalakulása után is támogassa a már “alanyi jogon járó” 390 millió forinttal. Az igazgató, Kerényi Imre ugyanis úgy véli, csak ekkora összeg biztosíthatja, hogy a Madách színvonalromlás nélkül váljon költségvetési intézményből közhasznú társasággá.
FŐVÁROSI REMÉNYEK. A Fővárosi Önkormányzat egyébként a színházak kht.-vé alakításától azt reméli, hogy a pluszban adható évi 200-300 millió forintot nem a Madách Színházhoz hasonló, populáris darabokat játszó teátrumok, hanem a “művészszínházak” között oszthatja szét, például béremelésre. A közhasznú társaságként működő színházak pedig – legalább is ezt várják a szakértők – vállalkozásaik bevételeiből képesek lesznek önállóan is gazdálkodni. Arról a lehetőségről már nem is szólva, hogy a színházak az önkormányzat reményei szerint esetleg belátják: a piac igenis elbírja majd a kisebb jegyáremeléseket, ami ugyancsak a színészbérek javítását eredményezheti.
“Úgy érzem, a Madáchot eddig is arra kényszerítették, hogy minden 100 forintból 50-et megkeressen” – mondja Kerényi. Az igazgató a jelek szerint tehát egyelőre nem a jegyárak, hanem inkább az állami támogatás emelkedését látná szívesebben. Schiffer János főpolgármester-helyettes viszont úgy látja, hogy a Madáchban játszott populáris darabok “tarifaemelés” után is megtöltenék a nézőteret. Hiszen a budapestiek már ma is hajlandóak 5 ezer forintot adni egy jegyért például a Thália Színházban az Amadeus előadásáért.
Miközben az önkormányzat jegyáremelésre biztatná Kerényit a körúti “nagy” Madáchban, extra milliókkal támogatja a Madách Kamarát, amelyet Mácsai Pál művészszínházzá kíván átalakítani. Az ismert színész-rendező az üzleti színház elutasítását és kis társulatos teátrum létrehozását tűzte ki célul. Ehhez minden segítséget megkap a fővárosi vezetésétől. Vagyis fordul a kocka, hiszen a Madách Kamara eddig hozta a pénzt a nagy produkciókat játszó anyaszínháznak, a jövőben viszont – várhatóan – majd viszi. Vége a néhány millió forintból létrehozott, pár szereplős, magas jegyáras, főként amerikai bulvárdaraboknak; mostantól olyan műveket visznek színpadra, ahol “nem a pénz, hanem a minőség a fontos” – mondja Mácsai. Ez többszereplős, többhelyszínes darabokat jelent, nívós jelmezekkel és díszletekkel, természetesen ismert és elismert színészekkel. Így a Kamara ez évi, csupán a művészetre szánt költségvetése 20 és 30 millió forint között mozog, ami már a duplája az előző évadokban megállapított összegnek.
Mácsai egyébként úgy látja, hogy előbb-utóbb éles határ húzódik majd a szórakoztatóipari eszközökkel játszó színházak és a művészszínházak között. Osztja nézetét Schiffer is, ezért a Fővárosi Önkormányzat eddig Mácsai valamennyi anyagi kérését teljesítette. “Azért is indokolt a kicsiket jobban támogatni, mert a kísérleti színház viszi tovább a színházművészetet” – hangsúlyozza a főpolgármester-helyettes. “A főváros tíz év után sem engedné el azoknak a teátrumoknak a kezét, amelyek a színházművészetet képviselik” – teszi hozzá, mintegy ígéretképpen, utalva a Katona József Színház és a Radnóti Színház magas művészi színvonalára, ám kis befogadóképességű nézőterére.
KEVESEK SZÍNHÁZA. “Nem kérdéses, hogy ez a színház ezen a helyen a kevesek színháza kell, hogy legyen” – mondja szinte az előbbiek kiegészítéseként a Radnóti színház igazgatója, Bálint András, aki saját bevallása szerint “nyakig benne van a gazdasági döntésekben”. Hogy ki, mit és mennyiért játszik a Radnótiban, az ugyanúgy az ő döntése, mint az, hogy melyik négy darabot mutassák be egy-egy szezonban. “A színház két esetben lehet üzlet. Vagy látványos musicaleket adnak elő, vagy egydíszletes kisszínházi előadást hoznak létre, kevés, ám híres és jó színésszel. A második típusú színházból azonban csak egyetlen nyereségeset ismerek, egy 300 főt befogadó londoni színpadot” – írja le a helyzetet Bálint András, jelezve ezzel, hogy a magyar színházak még igen sokáig – ha nem örökre – támogatásra szorulnak.
A 230 férőhelyes Radnótinak egyébként csak 50 millió forint a jegybevétele egy évben. Ez csupán a 18 társulati tag és a vendégművészek bérét fedezi. A díszletek árát és a hozzávetőleg 110 millió forintos fenntartási költséget más forrásból kell kigazdálkodniuk. A bérek amúgy – a színházat 16 éve igazgató Bálint András szerint – a Radnótiban igen magasak. A vezető színészek 260 ezer forintot kapnak havonta, s ezért évi 64 előadást kell játszaniuk.
A színházak bevételeit egyébként szponzorok is növelhetnék, de ezekből jelenleg hiány van. A színházigazgatók ezt nem is értik, hiszen a közönség a kereskedelmi televíziózás pár évvel ezelőtti indulása óta érzékelhetően a színház felé fordult. “A Dáridó jót tett nekünk” – mondja egy pesti igazgató.
MECÉNÉSOK KERESTETNEK. De akkor miért nem elég vonzó reklámfelület a színház a szponzoroknak a kapitalizálódó Magyarországon? “Talán azért nem tolonganak a cégek – gondolkodik el Csányi János, a Bárka Színház igazgatója -, mert egyelőre a gyorsított kapitalizmus korát éljük, vagyis az első generációs vállalkozók nem pazarolják a pénzt a színházra.” Valószínűleg egy-két évtizednek el kell még telnie ahhoz, hogy elsődlegesen az állami támogatás és a szerényen emelhető jegyárak mellett megjelenjenek a szponzorok. Mindössze három olyan budapesti színház van, amely jelentősebb támogatási összeggel gazdálkodhat: a Radnóti (Nokia), a Madách Kamara (Siemens) és a Bárka (SIL Trade). A Radnóti Színház például egész évi jegybevételének megközelítőleg 20 százalékát kapja pluszpénzként a finn távközlési cégtől. Ménesi Zsolt, a mecénás társaság marketingigazgatója szerint a Nokia szponzorált már sportot és zenei eseményt, a nívós színházi kultúra azonban még hiányzott a palettáról. Az sem tántorította el a céget, hogy célközönségük nem a színházba járók tömege. “Az értéket támogatjuk, nem a közönséget” – mondja erről Ménesi.
A Bartók Béla úti Karinthy Színház, amely Karinthy Márton vezetésével jubileumi 20. évadját kezdte meg szeptemberben, igencsak rászorulna az önzetlen mecénásra. “Olyan színházigazgató vagyok, aki a gatyáját is beleteszi a színházba” – vallja Karinthy, aki 20 éve jár bankokhoz, magáncégekhez minden évad kezdetén, többnyire hiába. Pedig – mint állítja – a színház sikeres. Tisztességes színvonalon szórakoztató darabokat játszanak. “Köszönöm, jól vagyok, pont olyan sovány, mint tíz évvel ezelőtt” – mondja Karinthy Márton, utalva ezzel arra, hogy nem egyszerű dolog Magyarországon magánszínházat üzemeltetni.
A Budapesten tervezett gazdasági átalakításokat egyébként az teszi lehetővé, hogy a színházaknak ma nincs adósságuk. Ez az utóbbi évek szoros költségvetési fegyelmének köszönhető. Ami azért is reménykeltő, mert azt sejteti, hogy ha a színházba járók több pénzt költenek, akkor a pluszbevétel oda jut, ahová szánják. Vagyis a színészek pénztárcájába. És akkor talán a színészeknek sem kell majd egyik helyről a másikra futkározniuk, hogy megéljenek.
