Európa megint lemaradni látszik. Ugyan már az első amerikai válaszcsapások után teljes támogatásukról biztosították kontinensünk kormányai az Egyesült Államokat, tényleges katonai segítséget – mint azt Tony Blair brit miniszterelnök vasárnap esti beszédében hangsúlyozta is – csak az Egyesült Királyság nyújtott. #<#Az európaiak reagálása azonban nemcsak a terrorizmus elleni fegyveres harc terén lassú és határozatlan, úgy tűnik, hogy a washingtoni gazdaságpolitikai fordulat követésében is nehézkesek az öreg kontinens politikai vezetői.
HÁBORÚ=ÁLLAMI BEAVATKOZÁS. Az európai fülek mintha nem hallották volna ki azonnal az amerikai elnök háborús retorikája mögül e frazeológia mélyebb értelmét. Ha ugyanisGeorge Bush nyilatkozatait közgazdasági nyelvre akarjuk lefordítani, akkor a háború szó használatában egyszerűen állami beavatkozást kell látnunk. Erre tanít bennünket a történelem is, hiszen Amerikában hét évtizedre visszanyúló hagyománya van annak, hogy a gazdasági és szociális problémák által kiváltott állami beavatkozást a háborús retorika jegyében fogadtatják el és hajtják végre.
Az első és legfontosabb történelmi példa a harmincas évek nagy depressziója. A New Deal meghirdetésekor, 1933 márciusában Franklin D. Roosevelt az első világháborúban alkalmazott törvények alapján vezette be rendkívüli intézkedéseit, a pénzügyi szférát szigorúan megrendszabályozó beavatkozást. Az ipari föllendítés irányítását egy tábornokra bízta. Lyndon B. Johnson elnök a hatvanas évek közepén a szegénység ellen indított háborút. Jelentős eredményeket tudott felmutatni néhány év alatt, például a betegbiztosítás kiterjesztését és az afro-amerikai kisebbség pozitív diszkriminációjának bevezetését.
Az idősebb George Bush elnök 1989-ben háborút hirdetett a kábítószer ellen. Ez egyrészt a nyolcvanas években elhatalmasodott – családokat, városokat, közösségeket tönkre tévő – szociális probléma erkölcsi indíttatású kezelésének kísérlete volt. Másrészt a kábítószer elleni háború vezérfonal volt Bush latin-amerikai politikájához is: igazolta a folyamatos beavatkozás jogának fenntartását a Rio Grande és a Horn-fok között.
A “war” meghirdetése tehát az Egyesült Államokban nem feltétlenül jelent szó szerint háborút, még akkor sem, ha vasárnap valóban megkezdődött a fegyveres harc. Közgazdász szemmel nézve a Kabult és a többi afgán várost ért éjszakai találatok inkább egy újabb hadikeynesiánus korszak kezdetét jelezték. Egészen addig a recesszió elhárítására az adókulcs- és kamatcsökkentés számított a maximális elképzelhető eszköznek a Bush-kormány részéről. A tragédia napja óta a közgazdasági gátlások elmúltak. A Kongresszus néhány nap után 40 milliárd dolláros válságkezelő alapot ajánlott meg az elnöknek. Greenspan, a konzervatív jegybankár szájából már a 100 milliárd dolláros összeg is elhangzott. A kutatóintézetek, a lapok és a pénzügy-politikai kormányszervek irányából pedig felhangzott az új korszak prelűdje: egy kis deficit és egy kicsivel nagyobb infláció még nem a világvége. Az elnök az eredetileg kért összeg kétharmadát elfogadva 15 milliárd dolláros – hitelgaranciából, adókedvezményből és készpénzből álló – segélyben részesítette a megroggyant légitársaságokat.
Nem kérdés, hogy 2001 szeptemberére az amerikai gazdaság megérett a beavatkozásra. A terrorista agresszió a gazdasági ciklus igen érzékeny szakaszában érte Amerikát. A nyár folyamán már “csúnya számok” kezdtek megjelenni a beruházások után a foglalkoztatásról is. Egyedül a fogyasztók tartottak még ki – mintha nem is értesültek volna a konjunktúra megváltozásáról. A terror nyilvánvalóan sokkolta ezeket a fogyasztókat; elkerülhetetlenné vált az állami intervenció. Az új biztonsági előírások pedig olyan mértékű beruházásokat igényelnek a közlekedésben és más szektorokban, amit a versenyszféra önmagában nem vállalhat magára. Gazdasági értelemben ez Amerika új “háborúja”.
PÉNZÜGYI CSŐLÁTÁS. A Bush-kormány gyors lépései láttán elgondolkodhatunk: vajon egy hasonló gazdasági sokkra, vagy akár a kialakuló amerikai recesszió begyűrűzésére mit tud lépni az Európai Unió? Nem kell-e aggódnunk amiatt, hogy az amerikainál nagyobb belső piaccal, és januártól már forgalomban levő egységes valutával is rendelkező EU fiskális ereje töredéke az amerikainak? Vajon mikor lesz – gazdasági értelemben – háborúképes az az Európa, amely a recesszió árnyékában sem tud határozottan szakítani a pénzügyi csőlátás szülte stabilitási paktummal?
