Különös büszkeséggel jelentette be a nagyobbik kormánypárt egyik vezetője nemrégiben egy rádióműsorban, hogy a kormányra kerülésük előtt alig 14,5 ezer forintos minimálbér a jövő évi választásokra 57,5 ezer forintra emelkedhet. #<#A műsorban megszólaló szocialista honatya egyetértőleg szólt arról a törekvésről, hogy a magyarországi növekedést egyféle bérkorrekció húzza - azaz egyre inkább a belső piacra támaszkodjék -, s ezt perspektivikus iránynak vélte.
A minimálbér a mai közéletben olyan, mint az amerikai közmondásban az anyaság és az almás pite: senkinek sem lehet ellene kifogása. Hiszen elég egy rövid séta a közeli bevásárlóközpontban, piacon, vagy egy utazási iroda kirakatánál, lakáshirdetések böngészése, de számtalan egyéb módon is meggyőződhet bárki arról: ennyi pénzt elkölteni gyerekjáték. A gazdasági realitásokat ismerők azonban aligha állhatják meg homlokráncolás nélkül: tényleg ilyen egyszerű lenne a dolog? Mindent lehet, csak akarni kell? Függesszük ki a szégyentáblára Bokros Lajost, s máris itt van a Kánaán?
TÚLZOTT BEAVATKOZÁS. A minimálbér intézményét a manchesteri kapitalizmust civilizálni kívánó államhatalom azért vezette be, hogy a munkaszerződésben a gyengébbik fél egyfajta érdekképviseletét föltétlenül biztosítsa. A munka világába történő állami beavatkozás földrészünkön egyre kiterjedtebbé vált, s ez a már munkában állók érdekképviseletének erősödő beleszólási jogaival társult. Így pedig az előírások hamar túllépték a gyermekmunka tilalmát vagy a heti pihenőnapok számát becikkelyező rendeletet. A szabályozás olyan mértékben kiterebélyesedett, hogy az fokozatosan az európai cégek versenyképességének egyik fő akadályává vált.
Az Európai Uniónál kétfajta alapmodell alakult ki. Az egyikben nem engednek a szociális vívmánynak tekintett előírásokból – és így a munkanélküliségi ráta tartósan kétszámjegyű, a foglalkoztatási szint alacsony. Erre példa Franciaország és Németország, az utóbbinál főleg annak keleti fele. A másik modell a holland és az angol, ahol a munkafeltételek liberalizálásával a hagyományosan magas munkanélküliségi rátát tartósan és versenyképesen szorították le.
Mindenki, aki magáncéget – akár betéti társaságot – alapított, tudja, hogy a kifizethető bér nem kiindulópont, hanem maradványérték. Ez nem értékrendi kérdés, hanem vastörvény. Ha cégünk nem termel jövedelmet, nem tudunk bért se fizetni, meg közterheket sem, s lehúzzuk a rolót. A magyar bíróságoknál bejegyzett több mint egymillió vállalkozás negyede-harmada éppen ezért nem működik. Egy további harmada pedig nem feltétlenül csak adózási okból van a fedezeti pont környékén.
Az államháztartás szervezeteinél a korlát a költségvetési előirányzat, meg a belső erőviszonyok, amelyek nem engedik meg, hogy a fiatal sebészorvos fizetése kevesebb legyen, mint a műtősfiúé. Ha tehát bekövetezik az, hogy a minimálbér rendszeres emelése feltolja a bérskála alját, akkor a történetnek itt eleve nem lehet vége.
Ekkor számos variáció lehetséges. Először: a teljes bérskála arányosan fölfelé tolódik, mint azt a közszolgálati szakszervezetek némelyike igényelni; ez klasszikus ár-bér spirált vált ki. Kettő: az adott keretből gazdálkodó vezetők jelentős leépítésekkel takarítanak meg béralapot (lásd kórházösszevonások, vezető oktatók elküldése, csak 30 évnél fiatalabb férfi munkatársak alkalmazása). Három: összenyomják a bérskálát, vagyis a konyhás többet keres a kezdő tanárnál, aki ettől menekülésszerűen elhagyja a pályáját. Négy: a legvédtelenebb munkavállalókat vállalkozásba kényszerítik – a takarításért Rozi néni bt-ben kaphat csak pénzt, végeredményben kevesebbet és bizonytalanabbul, mint ha 4 órában alkalmaznák; a Honvéd utcában ekkor a vállalkozói kedv élénkülését és a hazai vállalkozók megizmosodását üdvözlik. Öt: részmunkaidőben alkalmazzák azt, aki korábban főfoglalkozású volt. Hat: fekete módon foglalkoztatnak (nem szükséges ennek számtalan változatát ismertetni).
KÉT ÚT Makroökonómiailag a felsoroltak kétféleképp hathatnak. Vagy megvalósul a politikai erőtér mindkét szélének populista szándéka, amikor a közszolgálati és a versenyszféra közti arányok eltorzulnak, a kockázat/biztonság arány mellékessé válik. Vagy pedig – ami valószínűbb – a piac kiigazítja a politikusokat; ekkor pedig az irányítás szavahihetősége vész el. Mindkét megoldás ára a magasabb infláció és a csökkenő versenyképesség. Adóemelés azonban mindenképp lesz – esetleg a már megszokott kúszó formában, az adósávok ki nem igazításával.
