Ez így nem mehet tovább! – a múlt hét végén ezt a címet viselte a Washington Post vezércikke a palesztin terror kontra izraeli megtorlás eszkalációjáról.
Márpedig tovább megy. Augusztus eddigi tanulsága, hogy ez a megállíthatatlannak tűnő csúszás tönkreteszi a két, közvetlenül érintett fél társadalmi szerkezetét. A megoldás feltételeivel egyedül rendelkező Egyesült Államok politikáját pedig megbénítja.
A palesztin oldalon Arafat döntésképtelenné és a terrorszervezetek foglyává válik. Amióta pozícióját és életét féltve visszautasította a Clinton nyomására megszületett, addig soha nem tapasztalt mértékű kompromisszumot tartalmazó izraeli ajánlatot, nincs többé ereje megfékezni a “maga” terroristáinak merénylet-orgiáit. (Az Arafat által ellenőrzött televízió gyerekműsorának egyik slágere: “Ha Jeruzsálembe megyek, öngyilkos bombázó leszek.”)
Az izraeli oldalon: radikális társadalmi jobbratolódás. A centrumot és a baloldalt szétzúzta az a felismerés, hogy Arafattal nem lehet megegyezni. Így a merényletekre a Saron-kormány (70 százalékos támogatottsággal) azzal válaszolhat, hogy a palesztin katonai infrastruktúra gócait támadja – óhatatlanul civileket is elpusztítva.
NÉGY HÁBORÚ. Ezen a ponton meg kell állni, s tárgyilagosan felmérni a hátteret. Ez mindenütt nehéz, de nálunk a rezsimeken átívelő hét évtizedes szocializációs örökség miatt szinte a lehetetlenség határait súrolja. Ha mégis “visszamegyünk a kályhához”, a tények beszélnek. ENSZ-határozat alapján 1948. május 14-én született meg Izrael állam. Másnap az Arab Liga összes államai megtámadták, de vereséget szenvedtek. (Első háború.) 1956-ban Nasszer, az egyiptomi és arab nacionalizmus hajdani félistene államosította a Szuezi-csatornát. Reakció: egy angol-francia-izraeli szövetség október 29-e és november 6-a között megtámadta Egyiptomot. A szovjetek háborúval fenyegetőztek, Amerika pedig az önkényuralmi arab rezsimek területén lévő olajpozíciót féltette. Így közösen állították le az akciót, “mellékesen” még egy tőrt döfve a magyar forradalom hátába. (Második háború.)
Nasszer 1967 májusának végén lezárta az Akabai-öböl kijáratát, eltorlaszolva ezzel Izrael vörös-tengeri kapuját és tagadva állami létének jogosságát. E harmadik háborúban Izrael hat nap alatt legyőzte Egyiptom, Szíria és Jordánia hadseregeit. Ekkor szállta meg a Jordán folyó keleti partjáig terjedő területeket és az addig kettéosztott Jeruzsálem egészét. Ez a kezdete a palesztin tömegek menekülésének és egyben mozgalmuk születésének.
A negyedik háborúban, 1973-ban Egyiptom és Szíria rajtaütésszerűen, a legnagyobb zsidó ünnep, az engesztelés napján megrohanták Izraelt, de látványos vereséget szenvedtek. Azóta majd harminc év telt el.
Izrael elemi erejű felelőssége a palesztinok szétszóratásában nem tagadható. De az sem, hogy az arab világ (benne a földkerekség leggazdagabb olajmonarchiáival) három évtizede hagyja sínylődni táboraikban a palesztin menekülteket. Azért, mert ezek a táborok a terrorista szervezetek gócai és kiképző bázisai.
MEGBOMLOTT HÁTTÉR. Amióta ebben a régióban eltűnt a radikális arab rezsimek és a palesztin mozgalom mögül a szovjet terjeszkedési politika támogatása, a két ellenfél számára Amerika maradt az egyetlen nagyhatalmi partner.
A formális logika szerint Washingtonnak egyértelműen Izrael mögött kellene állnia. Hiszen közel-keleti politikájának egyik sarkpontja, hogy ez az ország, amely (minden torzulás ellenére) ma is a régió egyetlen működő parlamenti demokráciája, az amerikai érdekek szilárd bázisa legyen a térség peremén. A valóságban az amerikai politikának kettős kötöttsége van. Meg kell védenie érdekeit a Perzsa-öböl olajgazdag államaiban is. Méghozzá úgy, hogy a feudális monarchiákat (Szaúd-Arábiát és a sejkségeket) megóvja a különböző típusú radikális diktatúrák (Irak, Irán) bomlasztó befolyásától. A New York Times ezt a minap összekapcsolásnak (linkage) nevezte, megállapítva, hogy ez a hetvenes évekig nyúlik viszsza: “Washingtonnak az olaj megvédése érdekében kell nyomást gyakorolnia Izraelre, hogy szolgáltassa vissza az 1967-ben elfoglalt arab földeket.”
Ez az összekapcsolás Clinton idején is működött, de ő jobban félt egy közel-keleti katasztrófától, mint közvetítésének kudarcától, s kockáztatta presztízsét. A Bush-kormány olajérdekeltsége óriási és közvetlen. Ezért a bénulás. A Washington Post szavaival: “A Bush-kormány még a lábujját sem teszi be a válság forró vizébe”. Condoleezza Rice asszony, az elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója pedig azt hangoztatja, hogy “kőből kenyeret csinálni még az Egyesült Államok sem tud”. És fordítva?
