Világszerte ugrásszerűen megnőtt a külföldi működőtőke-beruházások jelentősége a gazdasági felzárkózásra törekvő, periférikus vagy félperiférikus helyzetű országok gazdaságában. Amíg 1990-ben még csupán 24 milliárd dollárnyi működő tőke áramlott a harmadik világba és az átalakuló posztszocialista országokba, addig 1998-ban már mintegy 120 milliárd dollárnyi. Ezzel párhuzamosan a külföldi működőtőke-beruházásokkal kapcsolatos politikai megfontolások is sokkal megengedőbbé váltak, s a multinacionális vállalatok terjeszkedésével szemben gyakran hangoztatott aggodalmak helyét az olykor szinte kritikátlan lelkesedés vette át.
SZUVERENITÁS-PROBLÉMÁK. A jelenség korántsem előzmények nélküli, hiszen a nemzetközi tőkemozgások az elmúlt százötven-kétszáz év során meghatározó szerepet játszottak a modern világgazdasági rendszer kialakulásában. Amíg azonban a XIX. században a külföldi befektetéseket még a portfólió tőke dominálta, addig a XX. században egyre nagyobb jelentőségre tett szert a működő tőke.
Ennek következtében a külföldi beruházásokat fogadó országok szorosabban integrálódtak a világgazdaságba. Az olykor több évtizedes megtérülési idővel kalkuláló, ágazatspecifikus stratégiai célok megvalósítására törekvő, a célországba technológiát, szaktudást és piaci kapcsolatokat szállító külföldi működőtőke-beruházások ugyanis hosszú távon sokkal nagyobb gazdasági és társadalmi jelentőséggel bírnak, mint a legfeljebb néhány éves időhorizonttal rendelkező, többnyire gyorsan likvidálható pénzügyi befektetésekkel operáló porftólió tőke.
A XX. század folyamán különösen a feldolgozóipari beruházásokat finanszírozó tőkeáramlások mennyisége nőtt meg. Fontos fejlemény, hogy amíg az ilyen típusú működőtőke-beruházások korábban inkább csupán a fejlett országok közötti tőkeáramlásokat jellemezték, addig a század húszas-harmincas éveitől kezdődően előbb Latin-Amerikában, majd a Távol-Keleten is mind nagyobb jelentőségre tettek szert. A fejlett technológiát alkalmazó, magas szintű szaktudást igénylő feldolgozóipari beruházásoknak kulcsszerepe volt a felzárkózni igyekvő gazdaságok iparosításában és a világgazdasági munkamegosztásban betöltött kedvezőbb pozíció kivívásában. A külföldi beruházások, hitelek és segélyek azokban a távol-keleti országokban – így Tajvanon és Dél-Koreában – is meghatározó szerepet játszottak, amelyek belföldi ellenőrzés alatt tartották gazdaságuk kulcsiparágait. A latin-amerikai országok jó részében pedig a külföldi beruházók számos feldolgozóipari ágazatban domináns helyzetbe kerültek.
Az elmúlt tíz évben végbement kelet-európai posztszocialista gazdasági átalakulás ebből a szempontból inkább a latin-amerikai mintát követi. Az elsősorban a feldolgozóiparba, a bankszektorba és a távközlésbe áramló külföldi működő tőke a világgazdasági integráció előmozdítása és az exportteljesítmény növelése révén igen kedvező hatást gyakorol a kelet-európai gazdaságok modernizációjára. Nem árt azonban emlékeztetni rá, hogy a meghatározó jelentőségű gazdasági ágazatok külföldi ellenőrzése veszélyeket is rejt magában. A külföldi működőtőke-beruházások ugyanis nemcsak a célország gazdaságilag hasznosítható erőforrásainak növekedéséhez járulnak hozzá, hanem gazdasági – és ami ezzel gyakran együtt jár: politikai – szuverenitásának csökkenéséhez is.
ÖSZTÖNÖS ANTIETATIZMUS. Az 1980-as, 1990-es évek fordulóján a kelet-európai országok szinte azonos pillanatban vetették el a köztulajdon dominanciáján és a bürokratikus koordináción alapuló szocialista gazdasági rendszert. A posztszocialista átalakulás fő gazdaságpolitikai stratégiája a gazdasági szereplők feletti közvetlen állami ellenőrzés megszüntetése volt, miközben meglehetősen szerény figyelem irányult az állami gazdaságpolitika által igénybe vehető eszközrendszer kiépítésének és fenntartásának problémájára.
Az állami túlhatalom megszüntetéséért olykor évtizedeken keresztül hősies küzdelmet vívó rendszerváltó politikusok gyakran megfeledkeztek arról, hogy egy fejlett kapitalista gazdaság létrehozásának egyik legfontosabb feltétele a hatékony és erős kormányzat. Ebből adódóan nem csupán a gazdaság teljesítőképességéhez mérten túlságosan magas állami költekezést és aránytalanul nagy jövedelem-újraelosztási arányt próbálták csökkenteni, hanem olykor az állami gazdaságfejlesztési célok megvalósításához szükséges kormányzati beavatkozási lehetőségeket is igyekeztek felszámolni. A cél a gazdaságnak az állam alóli felszabadítása – “liberalizálása” – és a piaci koordinációs mechanizmusok uralomra juttatása volt.
A liberális gazdaságpolitikusok eközben megfeledkeztek arról, amit Alexander Gerschenkron már évtizedekkel korábban leírt: hogy a gazdaságilag elmaradott térségek felzárkózásához nem elegendő csupán a piaci erők uralomra jutása. A gazdasági fejlődés mechanizmusainak társadalmilag elfogadható és politikailag képviselhető keretek között tartásához, illetve kedvezőbb pozíció eléréséhez a világgazdasági munkamegosztásban – mindehhez a fejlődési folyamatokat kontrollálni és befolyásolni képes állami koordinációra is szükség van. Erre utalnak a távol-keleti országok második világháború utáni felzárkózási kísérleteinek sikerei és a latin-amerikai országok hasonló próbálkozásainak kudarcai egyaránt.
A posztszocialista átalakulás kezdeti szakaszának a liberális gazdaságpolitikusok számára egyik legtöbb fejtörést okozó felismerése az volt, hogy a kapitalizmushoz kapitalistákra van szükség. Ösztönös antietatizmusuk miatt erősen vonakodtak attól a gazdaságtörténetből jól ismert megoldástól, hogy a társadalmilag hiányzó vállalkozói szerepeket az állam vállalja magára. Súlyos történelmi tapasztalatokon alapuló bizalmatlanságukból fakadóan a központi kormányzatot olykor még a gazdasági és politikai koordináció klasszikus állami feladatainak ellátásában is korlátozni próbálták. Ezeknek a funkcióknak egy jelentős részét a nemzetközi szervezetekhez való csatlakozás és az európai integráció révén “felfelé”, egy másik részét pedig a területi és települési önkormányzatok irányába “lefelé” igyekezték delegálni.
A szociológiailag és gazdaságilag egyaránt hiányzó, tőkeerős vállalkozói középosztály helyettesítésének legkézenfekvőbb módjává a működő tőke importálása vált. Ez a megoldás először is nem növelte, hanem – legalábbis szerencsés esetben – csökkentette az államadósságot. Továbbá nem csupán pénzt hozott a gazdaságba, hanem technológiai és menedzsment ismereteket, valamint nemzetközi piaci kapcsolatokat is.
A nyolcvanas évek végére liberalizált kereskedelmi rendszerrel, decentralizált gazdasági koordinációval, továbbá óriási államadóssággal rendelkező Magyarország ennek megfelelően kezdettől fogva a működőtőke-import mellett döntött. Más, a külföldi befektetőktől származó privatizációs bevételekre kevésbé ráutalt, külgazdaságilag kevésbé nyitott vagy egyszerűen csak a tulajdonosi ambíciókkal erősebben megáldott posztkommunista nomenklatúra által kontrollált országokban ehelyett évekig a honi tulajdonosi csoportok létrehozásával és megerősítésével kísérleteztek.
A kilencvenes évek közepéig így nagyjából annyi külföldi működő tőke áramlott Magyarországra, mint a többi kelet-európai országba együttvéve. Az évtized közepétől viszont az átalakulásban élenjáró másik két kelet-közép-európai ország, Csehország és Lengyelország is felgyorsította működőtőke-importját.
Kelet-Európa egésze meglehetősen vegyes képet mutat: Oroszországban ugyan a kilencvenes évek elejétől komoly mennyiségű külföldi befektetés landolt, de ennél is nagyobb mennyiségű pénz áramlott ki onnan. A kisebb átalakuló országok közül Észtország korábban, Lettország, Litvánia és Szlovákia valamivel később, Horvátország és Szlovénia pedig csak a legutóbbi egy-két évben kezdett jelentősebb mértékben külföldi működő tőkét importálni. A balkáni országok közül a gazdaságát a kilencvenes évtized második felében viszonylag sikeresen stabilizáló Bulgária több, Románia kevesebb sikerrel kapcsolódott be a folyamatba. Macedóniában ez év elején, a Matáv vezette konzorcium befektetése révén indult meg szignifikáns módon a működőtőke-import; Albánia, Bosznia-Hercegovina és Jugoszlávia esetében ez még várat magára.
STRATÉGIAI KONTROLL. A működőtőke-import általános kelet-európai felgyorsulása két tényezőnek tudható be: egyrészt az állami vállalatok privatizálásában részt vevő külföldi befektetőknek, másrészt a zöldmezős beruházásoknak. A tapasztalatok szerint az utóbbi korántsem független az előbbitől: a külföldi befektetők olyan országokban hoznak előszeretettel létre új vállalkozásokat, ahol a korábban állami tulajdonban lévő cégek is “normális” piacgazdasági szereplőként működnek, részvényeik a külföldi befektetők számára is hozzáférhetőek.
A működőtőke-beáramlás szempontjából különösen fontos szerepet játszik az állami nagyvállalatok és bankok felett stratégiai ellenőrzést biztosító részvénycsomagok külföldieknek való értékesítése. Ennek gyakorlatához a hazai tőke általános hiányán és a Kornai János által leírt transzformációs visszaesésen kívül az a felismerés vezetett el, hogy pótlólagos tőkeberuházások, illetve technológiai, munkaszervezési és piaci ismeretek nélkül a kelet-európai vállalatok gyorsan versenyképtelenné válnak a világpiacon. A működőtőke-import emellett sok helyütt a folyó fizetési mérleg hiányának ellensúlyozására és – Magyarország esetében – a külföldi államadósság csökkentésére is szolgált.
Mindennek eredményeképpen a bankszektor és a feldolgozóipar legfontosabb vállalkozásai szinte valamennyi, az átalakulásban élenjáró posztszocialista országban külföldi ellenőrzés alá kerültek. Ez a tendencia mára azokban a közép- és kelet-európai országokban – Csehországban, Lengyelországban, Szlovákiában és Szlovéniában – is érvényesül, amelyek sokáig igyekeztek korlátozni gazdaságukban a külföldi tőke szerepét. Az európai uniós csatlakozás feltételéül szabott külgazdasági liberalizáció és a világpiaci versenyképesség igénye ugyanis ezekben az országokban is kikényszeríti a legígéretesebb vállalkozások és ágazatok – no meg persze a helyi piacok – ellenőrzéséért folyó verseny megnyitását a hazai tulajdonú vállalkozásoknál nagyságrendekkel nagyobb tőkeerőt képviselő külföldi cégek előtt.
Az EU- és NATO-integráció idején mindez a gazdasági és politikai szuverenitás csökkenésével párosul, hiszen a nyugati politikai és gazdasági intézményrendszerekbe beilleszkedni kívánó közép- és kelet-európai országok nem tehetik meg, hogy a nyugati normákat és elvárásokat figyelmen kívül hagyják politikájuk kialakításakor.
A nyugati gazdasági és politikai érdekek így egyre erősebb képviseletet nyernek térségünkben. Úgy tűnik tehát, hogy a posztszocialista átalakulás legszerencsésebb változatának eredménye egy gazdasági és politikai téren egyaránt érzékelhető “függőség” a nyugati országoktól.
A nyugati világ gazdasági és politikai struktúráiba való integrálódás azonban nem válik az örökösen a Nyugattal szemben fennálló elmaradottsággal küszködő Kelet kárára. Igaz ugyan, hogy a világgazdaság főáramába való becsatlakozás korlátozza a közép- és kelet-európai országok döntési alternatíváit, attól elzárkózva azonban nem lehet nyugati típusú, kapitalista fejlődést elérni.
A világgazdasági integráción alapuló kapitalista fejlődés veszélyei nem a külföldi befektetők jelenlétéből és – adott esetben domináns pozíciójából – adódnak. Éppen ellenkezőleg: a sikeres gazdasági felzárkózás valószínűleg lehetetlen külső erőforrások bevonása nélkül. A veszélyek sokkal inkább belső eredetűek: a fejlődés politikai kontrolljának csökkenéséből, szélsőséges esetben az állami koordináció megszűnéséből fakadnak.
KORRUPCIÓS INDEX. A piacgazdasági átalakulásban kevéssé sikeres, az azt megelőző időszak teljesítményéhez képest tíz év múltán is súlyos gazdasági visszaeséssel küzdő balkáni és volt-szovjetunióbeli országok elhúzódó válsága nem egyszerűen a társadalmi erőviszonyok nagyarányú átrendeződéséből adódó átmeneti helyzet. Ha csupán erről lenne szó, biztosra lehetne venni, hogy rövidesen ismét növekedni kezd a gazdaság teljesítőképessége. Dél-Kelet-Európa és a volt Szovjetunió számos posztszocialista országában azonban egyelőre nem ez a helyzet, aminek egyik legfontosabb oka a sikertelen intézményi átalakulás, mindenekelőtt a társadalmi és a gazdasági élet állami koordinációjának olykor teljes összeomlása.
A piacgazdasági átmenet lényege az állam közvetlen gazdaságszervező tevékenységének visszaszorulása és a magángazdaság szerepének megnövekedése – vagyis a bürokratikus koordináció visszaszorulása a piaci koordináció előtérbe kerülésével egyidejűleg. Ahhoz azonban, hogy mindez rendezett piacgazdasági viszonyokat és nyugati jellegű fejlődést eredményezzen, arra van szükség, hogy az állam megőrizze az átalakulási folyamatok feletti kontrollt.
Csak így érhető el ugyanis, hogy a privatizáció az állami politikának megfelelően, az erre hivatott állami intézmények ellenőrzése mellett menjen végbe. Hogy az egyes gazdasági ágazatokban kedvezően alakuljon az új tulajdonosok nemzeti összetétele és a vállalatok közötti kereszttulajdonlási kapcsolatok rendszere. Hogy ne alakuljanak ki erőfölényükkel visszaélni képes monopóliumok. Hogy a szerződésben vállalt kötelezettségek teljesítése valamennyi magángazdasági szereplővel – és valamennyi állami intézménnyel – szemben kikényszeríthető legyen. Az államnak tehát – miközben a jogi és intézményi feltételek átalakításával radikálisan csökkentenie kell saját közvetlen beavatkozási lehetőségét – képesnek kell maradnia a magángazdaság szereplőinek jogi ellenőrzésére és saját gazdaságfejlesztési politikájának megvalósítására.
Mindez rendkívül nehéz feladatnak bizonyulhat a magángazdasági szereplők gyors megerősödésének idején. Ebből a szempontból az adott ország hazai magántulajdonosi csoportjai – például az orosz oligarchák – éppúgy veszélyt jelenthetnek az autonóm és hatékony állami politikaformálásra nézve, mint a legtöbb kelet-európai ország nemzeti össztermékénél nagyságrendekkel nagyobb tőkeerővel rendelkező multinacionális cégek helyi érdekeltségei.
A társadalmilag autonóm és politikailag hatékony állam hiányának legsúlyosabb következménye az állam korrumpálhatósága. Egy, a Világbank munkatársai – Joel Hellmann, Geraint Jones és Daniel Kaufmann – által irányított kutatás eredményei szerint a külföldi tulajdonú vállalatok nagyjából a belföldi tulajdonban lévő cégekkel azonos mértékben és módszerekkel alkalmaznak korrupciós technikákat Kelet-Európában. Vagyis az adott politikai és gazdaságszociológiai környezetben adott piaci súllyal rendelkező magántulajdonosi csoportok nemzeti hovatartozásuktól függetlenül nagyon hasonlóan viselkednek. Következésképpen, ebből a szempontból nem az a fő kérdés, hogy a külföldi befektetők vagy pedig a honi magántulajdonosi csoportok jutnak-e vezető szerephez. Azon érdemes inkább gondolkodni, miként lehet a gazdaság főbb szereplői számára olyan (gazdaság)politikai környezetet kialakítani, amelyben kevesebb lehetőség – és szükség – van az állam korrumpálására.
A tapasztalatok szerint az állam korrumpálódását azokban a posztszocialista országokban sikerült a leginkább elkerülni, amelyek a legkövetkezetesebben hajtották végre a piacgazdasági és a politikai reformokat.
A felemás intézményi reformok ellenben gyakran katasztrofális következményekkel jártak: szétzilálták az állami koordináció régebbi keletű, diktatórikus viszonyokon alapuló mechanizmusait, miközben nem hozták létre a legális érdekérvényesítésnek a demokratikus országokban megszokott politikai és gazdasági intézményeit. A “lemaradó” országokban nem jött létre a kapitalista gazdaság legfontosabb intézményi feltétele, a gazdasági szereplőket a társadalmilag elfogadott normák kölcsönös betartására kényszerítő, államilag garantált jogi keretek között működő, monetarizált piacok integrált hálózata sem. Nem alakultak ki a jogalkalmazás politikailag független, szakmailag kompetens és társadalmilag hatékony intézményei, és nem jöttek létre átlátható mechanizmusok alapján működő, jogilag meghatározott helyzetű érdekképviseletek – szakszervezetek, kamarák, szakmai szövetségek – sem. Az ilyen intézményi leépüléssel, durva gazdasági visszaeséssel és társadalmi anómiával járó átalakulást példázza Oroszország és Ukrajna esete, de sajnos a romániai átalakulás története is több tekintetben ehhez közelít.
Az átalakulásban viszonylag sikeres országokban ellenben mára kialakultak a piacgazdaság alapintézményei, köztük a társadalmi és gazdasági élet integrációjában kitüntetett szerepet játszó, e feladat elvégzéséhez megfelelő kapacitásokkal is rendelkező állam. Ezt a fajta intézményi fejlődést azonban nem csupán az egyes országok belső társadalmi és gazdasági viszonyai határozták meg. Valamennyi sikeres piacgazdasági átalakulás a világgazdasági globalizáció, a NATO-bővítés és az EU küszöbön álló szélesítésének vonzásában zajlott le, s nyugati irányú külgazdasági és külpolitikai nyitással párosult. Mindez – természetes módon – főszerephez jutatta a külföldi befektetőket a közép- és kelet-európai reformországok gazdaságában.
ELOSZTÁSI KOALÍCIÓK. Több mint egy évtizeddel az átalakulás kezdetét követően kevés kétség fér hozzá, hogy a multinacionális vállalatok hatékonyan képesek integrálni az átalakuló kelet-európai országokat a világgazdaságba. A globalizációs folyamat ellenzői szerint azonban ez a fejlődési pálya olyan óriási – főként tartós munkanélküliségben és növekvő jövedelmi egyenlőtlenségekben megmutatkozó – áldozatokkal jár, amelyek mögött minden bizonnyal elmaradnának a világgazdasági integrációtól való elzárkózás társadalmi költségei.
A kelet-európai gazdasági átalakulás tapasztalatai nem támasztják alá a globalizáció kritikusait. A rendelkezésre álló adatok szerint a világgazdasági integráció és a külföldi működő tőke – ezen belül a multinacionális vállalatok – főszerephez jutása nem növeli, hanem csökkenti az átalakulás társadalmi költségeit. A szocialista gazdaság erőforrásainak kimerülése által kikényszerített piacgazdasági átalakulás egyenlege ugyan meglehetősen ellentmondásos képet mutat, az állam gazdasági szerepvállalásának visszaszorulásából, a költségvetési újraelosztás csökkenéséből és a versenyképtelen vállalkozások leépüléséből adódó társadalmi költségeket azonban aligha lehet a globalizáció és a külföldi működőtőke-beruházások számlájára írni. (Vagyis alapvetően nem azért kellett az állami támogatásokat leépíteni és privatizálni, mert ezt követelte az egyébként kétségtelenül létező, és Kelet-Európára is hatást gyakorló globalizációs korszellem, hanem mert az állam kifogyott a pénzben és intézményi kapacitásokban mérhető erőforrásokból.)
A külföldi működőtőke-beruházások egy további, szociológiailag és gazdaságilag egyaránt fontos előnye, hogy megtöri a gazdasági fejlődés egyik legfontosabb akadályának tekintett “elosztási koalíciókat” (Mancur Olson gazdaságszociológus kifejezése). Amint arra Csaba László felhívta a figyelmet, a piacgazdasági követelményeknek megfelelő bankrendszer kialakításához például elengedhetetlen a banki és az állami apparátusok közötti korábbi kapcsolatrendszer gyökeres átalakulása. Ez viszont nem képzelhető el a számottevő külföldi szakmai befektetőknek – azaz a külföldi működő tőkének – a bankrendszerben való megjelenése nélkül.
Ugyanez a megfontolás minden olyan gazdasági ágazatra érvényes, amelynek alapstruktúrái az államszocialista időszakban alakultak ki. Az állami bürokráciák és a vállalati szektor felett ellenőrzést gyakorló apparátusok közötti elosztási koalíciók felszámolása a posztszocialista átalakulás sikerének egyik legfontosabb feltétele, aminek teljesülése nagyban csökkenti az állam korrumpálódásának veszélyét. A külföldi működőtőke-beruházások ennek révén ahelyett, hogy gyengítenék, erősítik az állam politikaformáló és -végrehajtó kapacitásait.
Korántsem mindegy persze, hogy pontosan milyen jellegű külföldi működőtőke-beruházókról van szó, s hogy anyaországukhoz milyen politikai kapcsolatok fűzik a befogadó országot. Ezért is tűnik indokoltnak a kevéssé átlátható, nem a világgazdasági centrum országaiból érkező társaságok terjeszkedésének korlátozása – mint ahogyan arra a magyar kormány tett nemrégiben részleges sikerekkel járó lépéseket a Gazprom ellenében, amikor az orosz gázóriás a hazai vegyiparban (a BorsodChemben és a TVK-ban) kívánt meghatározó részesedést szerezni.
Ebből a szempontból különösen lényeges, hogy a befogadó ország kormányzata képes legyen hatékonyan fellépni a piaci monopóliumok kialakulásával szemben. Ez szigorú – és szigorúan be is tartatott – verseny- és kivásárlási szabályokat tesz szükségessé, amint az a BorsodChemért folyó küzdelem során is bebizonyosodott.
Az sem nagy baj, ha a kormányzat, amennyiben szükségesnek ítéli, képes politikai nyomást gyakorolni egy-egy külföldi beruházóra – még ha olyan kiváló pedigréjű cégről van is szó, mint a francia Danone. A befogadó országnak ugyanis lehetnek az üzleti racionalitásétól idegen, ám társadalmilag rendkívül lényeges megfontolásai. Klasszikusan ilyen cél a munkahelyek megőrzése, de lehet ez egy, a helyi társadalmi életben hagyományosan fontos szerepet játszó nagy múltú gyár, illetve az adott fogyasztói kultúrában különösen kedvelt termékcsoport megóvása. Ha ezzel kapcsolatban tényleges társadalmi igények fogalmazódnak meg, akkor szólnak érvek amellett, hogy a helyi és országos politikai vezetés kiálljon ezek mellett.
Nem biztos ugyan, hogy ennek nyomán a település és az ország egésze számára kedvező gazdasági döntések születnek, a különféle társadalmi érdekek érvényesülésének optimalizálásakor azonban ez törvényszerűen így van. A fontos az, hogy a megfelelő demokratikus felhatalmazással rendelkező (vagyis legitim) politikai vezetés képes legyen a rendelkezésére álló keretek között fellépni az általa képviselendőnek tartott társadalmi érdekek védelmében – hiszen ez a feladata. Ennek során a politikai döntéshozóknak nem feltétlenül kell az üzleti racionalitás szempontjait előnyben részesíteniük. Azzal azonban számolni kell, hogy az önkényesen hozott, a meghirdetett gazdaságpolitikával ellentétes döntések elbizonytalaníthatják a befektetőket, és hosszú távon aligha szolgálják a társadalom érdekeit.
VÁLTOZÓ VILÁGKÉP. A külföldiek jellemzően több tőkét fektetnek be a posztszocialista országokba, mint amennyit onnét repatriálnak, magasabb technikai színvonalat képviselnek, mint a helyi piacról kiszoruló versenytársaik, több munkahelyet teremtenek, mint amennyi a jelenlétük nyomán megszűnik, és összességében több terméket és szolgáltatást exportálnak, mint amennyi az importigényük.
Talán ennél is fontosabb azonban, hogy a külföldi működőtőke-beruházások nem csupán a gazdaság termelési és export-szerkezetét formálják át, de a társadalom ön- és világképét is. Miközben a gazdasági globalizáció legfontosabb ágenseinek számító multinacionális vállalatokról globális kép alakul ki a köztudatban, kelet-európai munkavállalóik, vásárlóik és üzletfeleik is megtanulják elhelyezni a világban saját szaktudásukat, igényeiket és viselkedési normáikat.
