Még nem szállt égő autók füstjével keveredő könnygázfelhője Genova felett, amikor a világhírű amerikai egyetem, a Massachusetts Institute of Technology (MIT) nem kevésbé világhírű közgazdaság professzora, Lester Thurow így írt a G8 (a hét legfejlettebb ipari állam, plusz Oroszország) csúcstalálkozójáról: “Jó időpontban ülnek össze abban az értelemben, hogy ha később tanácskoznak, akkor már nem lenne idő arra, hogy összehangolt akciókról döntsenek a globális gazdasági visszaesés elhárítására. De rosszkor ülnek össze, ha – mint várható – igazi döntések, valóságos tettek nem születnek. Akkor a Nyolcak olyanok lesznek, mint Néró császár, aki hegedült, míg Róma égett.”
A régi Róma “őrült császárához” a Nyolcak egyik vezetőjét sem lehet hasonlítani. Ám mégis az történt, hogy Genova égett, miközben tetteknek minősíthető döntések nem születtek.
Ami a záróközleményben szereplő külpolitikai konkrétumokat illeti, azok nem egyebek jámbor kívánságoknál. Legyen vége a közel-keleti, a balkáni-macedóniai konfliktusoknak, szűnjék meg a feszültség a két Korea között. Jellemző, hogy e kegyes óhajok leginkább figyelmet keltő eleme az volt, hogy Izrael és a palesztinok “egyaránt engedjenek be olyan nemzetközi megfigyelőket, akik mindkettőjük számára elfogadhatók”. (Ilyenek ugyanis jelenleg nincsenek.)
A csúcs igazi döntéseit persze a vezető tőkés hatalmaktól, a G7-től lehetett volna várni. Hiszen Putyin elsősorban a nyugati Gorbacsov eufória örököseként ült az asztalnál, Oroszország azonban pénzügyi helyzete miatt nem tud érdemben hozzájárulni a világgazdasági gondok megoldásához.
SZERÉNY SEGÉLYEZÉS. Bush elnök úgy döntött, hogy Genovában “szegénység elleni csúcsot” kell tartani. Azt nyilatkozta: “Olyan világ, amelynek egyik része kényelemben és gazdagságban él, miközben az emberi faj fele napi 2 dollárnál kevesebből kénytelen megélni – nem lehet sem igazságos, sem stabil.” Bámulatra méltó szavak. Ám a mögöttük meghúzódó tények azt mutatják, hogy Washington ma az amerikai GDP 0,1 százalékát fordítja nemzetközi segélyezésre. A fejlett országokat tömörítő OECD szervezetében ez a legalacsonyabb arány. Az Egyesült Államok 1960-ban még maga is a GDP 0,8 százalékát költötte erre a célra. A Hetek hasonló átlaga jelenleg 0,22 százalék, és a genovai találkozó előtt az ENSZ, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap vezetői azt javasolták, hogy az arányt emeljék fel 0,7 százalékra. (Akinek hosszú emlékezete van, még nem felejtette el, hogy a nagy nemzetközi szervezetek már évtizedekkel ezelőtt minimálisan 1 százalékot tartottak volna szükségesnek.) A retorika és a tettek ellentmondását mutatja, hogy a szegénység elleni harc egyetlen konkrétuma egy 1,2 milliárd dolláros alap létrehozása volt a harmadik világot pusztító AIDS-, malária- és tüdővészjárványok ellen. (Ez annyi, mint a Matáv tavalyi árbevétele.)
Emellett itt is csak dicsérendő szándéknyilatkozatok hangzottak el. Majd részletes terv készül Afrika megsegítésére. És majd novemberben Katarban, a világ leggazdagabb olajsejkségében megbeszélik, hogy a legszegényebbeknek nyújtott hitelek helyett inkább adományokat szolgáltassanak.
TÁVOL A REALITÁSOKTÓL. Ami végül a Thurow professzor által említett legfontosabb célt, a globális visszaesés megakadályozását illeti, a csúcs lényegében azt mondotta, hogy a gazdaság recessziója jelentősebb, mint gondolták, de a növekedés alapjai szilárdak. Egész más volt a hang a csúcsot előkészítő genfi pénzügyminiszteri értekezleten. Ott arról beszéltek, hogy az amerikai recesszió átterjedt Európára, Japán egy új visszaesés peremére jutott, s a fejlődő országok élcsapatának olyan – egymástól távoli – gazdaságai, mint az argentin vagy a török, súlyos válságba sodródtak. Genfben az amerikai recessziót és a magas olajárakat okolták a recesszióért, s olyan volt a hangulat, hogy Paul O’Neill, Bush pénzügyminisztere így reagált: “Nem azért jöttünk ide, hogy köveket hajigáljunk egymásra.”
Végül a genovai csúcs olyan távol állt a világ gazdasági és politikai realitásaitól, hogy az olasz Il Sole 24 Ore című lap kommentátora felvetette a kérdést: megengedhető volt-e, hogy “egy létező várost kulisszának használjanak egy szürreális színdarab előadásához”?
A csúcs utójátékához tartozik az is, hogy a tagállamok néhány tekintélyes vezetője (például Blair brit miniszterelnök) azt mondta: az utcai összecsapások nem tántorítják el a Nyolcakat attól, hogy folytassák évi tanácskozásaikat. Ez arra mutat, hogy a belső vitákban nyilván felmerült a találkozók jellegének módosítása: a médiacirkusszal párosult szürrealista színdarab helyett visszatérés Rambouillet, az 1975-ös első csúcs stílusához: a csendes, zárt és döntések előkészítésére alkalmas igazi, sokoldalú párbeszédhez.
