Nálunk a politikus lassan az idióta szinonimája lesz – állította nemrégiben egy jeles közíró.#<# Ebben az elmarasztaló ítéletben van némi igazság. Nos, nem is azért, mert politikus, legalábbis mifelénk, gyakran abból lesz, akit "kineveztek". Akadnak nálunk is profik, a baj azonban az, hogy a "régiek" többnyire elvesztették hitelüket, az újak jó része pedig a nélkülözhetetlen (élet)tapasztalatoknak van híjával.
MARKÁNS SZEREPLŐK. A rendszerváltás utáni kormányok minisztereinek már a neve is a feledés homályába merült. A köznép emlékezetében természetesen Antall Józsefen és Horn Gyulán kívül leginkább a pénzügyminiszterek maradtak meg, leginkább azért, mert ők “turkáltak a polgárok zsebeiben” és ezt nem akaródzik elfelejteni. De van itt még valami: az első két kormány pénzügyminiszterei – és a továbbiakban róluk szól a mese – általában szuverén, markáns, figyelemre méltó személyiségek voltak. Életük, pályájuk, működésük nem tanulságok nélküli, és képet ad az 1989-es fordulat utáni kormányok tevékenységéről, valamint azokról a külső és belső körülményekről, amelyek a gazdaságot ebben az időszakban jellemezték.
Ám térjünk a lényegre, ez pedig a rendkívül alapos és felkészült Rádai Eszter különösen izgalmas beszélgetéseinek kitűnő gyűjteménye az Antall- és Horn-kormány hat fő pénzügyesével. Soroljuk fel őket tevékenységük sorrendjében: Rabár Ferenc, Kupa Mihály, Szabó Iván, Békesi László, Bokros Lajos, Medgyessy Péter. Elöljáróban jegyezzük meg, hogy az interjúkból kialakítható kép nem mutatja be e rövid kor gazdaságtörténetét, hanem – Antal László megfogalmazása szerint – inkább “csak impresszionista vázlatnak” tekintendő. A recenzens már csak ezért is leginkább az interjúkból levonható, néhány általános, talán szubjektív, és vitatható következtetésre szorítkozik. A “háttérről” annyi mondható el, hogy minden, ami a gazdaságban ez idő tájt történt, akár jó, akár rossz, az nem elsősorban a következetesen képviselt koncepcióknak, eszméknek köszönhető, hanem inkább véletleneknek. Ha pedig e vélekedésben van né-mi igazság, részben érhető, miért “fogyasztott el” a két kormány 3-3 pénzügyminisztert! Talán azért, mert ők voltak a felelősek a kudarcokért, mert nem voltak alkalmasak e nemes és nehéz feladatra? Nyilván ez is lehet indok – de “a kutya nem itt van elásva”. Akkor hőseink gyors “amortizálódását” inkább fogyatékosságaik okozták? Nyilván azok is. De azért mégiscsak magyarázatra szorul, hogy a nemrég elhunyt Rabár Ferenc miért csupán hét hónapig, vagy Békesi László miért alig hét és fél hónapig maradt a posztján – miközben a többiek sem dicsekedhetnek hosszú időszakkal a bársonyszékben. Hogy ki meddig maradt, avagy meddig bírta, legfőképpen attól függött, miként viselte el a “gyűrődést”, az “ördögi kamarillapolitikát”, mert ehhez a feladathoz kötélidegzetre volt szükség. További kérdés, mennyire voltak felkészültek szereplőink kimerítő funkciójukra. És itt következik a bizonyára meglepő állítás: alapvetően különbözött egymástól mind a hat miniszter jelleme, munkastílusa, képessége, végzettsége, rendelkezésre álló tapasztalata. Az államkincstár fura urainak alig akadt közös vonása.
Nézzük a példákat. A rendkívül rokonszenves és szerény Rabár Ferencet, a rendszerelemzés szakértőjét a politika nem érdekelte, újságot nem olvasott (de még az MDF programját sem), jószándékú dilettáns volt, egyébként a sokkterápia híve. A máig is népszerű Kupa Mihály kiváló humorérzékének és az akkor még alig alkalmazott píármódszereknek, na meg az adóügyekben való jártasságának köszönhette sikereit – meg korai lemondását. Következett a vízügyek ismert szakértője, a “pártkomisszárnak” induló, de hamar megváltozó Szabó Iván, akinek a pénzügyekhez ugyan nem nagyon volt affinitása, de mint Medgyessy mondta: nagyon kevés ilyen rendes, tisztességes emberrel találkozott. És eljött a második felvonás. A Horn-kormány első megbízottja a poszton Békesi László pénzügyes – és politikai – tapasztalatai ellenére sem politikus alkat, hanem sértődékeny és sértett “magányos lovag”. Igaz, ő sem becsülte sokra kollégáit, és ezt hangoztatta is. Így – saját szavai szerint – ő lett a “megcsalt férj”, aki utoljára tudja meg, hogy mindenki ellene van – távoznia is kellett gyorsan. Nem járt sokkal jobban a dicséretes pénzügykutatós múltú jó nevű bankár, Bokros Lajos sem, akinek el kellett végeznie a “piszkos munkát”, hogy az ország elkerülje a fenyegető államcsődöt. A sors furcsa fintora, hogy a “népnyúzó intézkedések” máig sokak által utált szerzőjét 1996-ban az év pénzügyminiszterének választották. A meglehetősen öntörvényű politikust azonban “bűnbakként” fel kellett áldozni. Utána következett a vérbeli pénzügyes Medgyessy Péter, akinek pályája végig a Pénzügyminisztériumhoz kötődött. Kritikus és önkritikus mondandójából néhány adalék: az egész Antall-periódusra a dilettantizmus volt a jellemző, aminek meg kellett fizetni az árát, mert a gazdaság 94 nyarára-őszére katasztrofális állapotba került. Elgondolkoztató megjegyzései: “A politika nem barátságról szól. A politikában még az elvbarátainkkal szemben is szükség van bizonyos rafinériára, hogy keresztül tudjuk vinni az akaratunkat. És szövetségeseket kell szerezni, szövetségi politikát kell tudni folytatni.” Ezzel visszajutottunk mindenki számára ajánlott könyvünk egyik legfőbb tanulságához. Ahhoz, hogy pénzügyminisztereinknek az első két kormányzati periódusban csaknem folyamatosan többfrontos harcot kellett folytatniuk. Mégpedig magasságos főnökükkel, miniszter kollégáikkal, saját pártjukkal és az ellenzékkel. Ebben a nehéz küzdelemben előbb-utóbb felőrlődtek és távozni kényszerültek.
LOJALITÁS. Bár még korai mérleget vonni az Orbán-kormány minisztereiről, annyi talán elmondható, hogy nekik nem kell kimerítő többfrontos harcot folytatniuk, mert számukra csak egy a fontos: álljanak be a sorba és mindenekfelett maradjanak hűek és testestől-lelkestől lojálisak a teljhatalmú miniszterelnökhöz. No meg azért sincs nehéz dolguk, mert a “nemzet nyomorítóitól” kiegyensúlyozott, fejlődőképes gazdaságot örököltek. Maradjunk ennyiben.
