Első számú közellenség

– kiáltja nemes egyszerűséggel a politikai elit a zsebszerződésekkel földet szerző osztrák gazdákra.#<# Általában is felettébb szerencsétlen dolog első számú közellenségnek kikiáltani bárkit is olyan bűnökért, amelyek sajátjaink. Ám tudjuk, ez egykor napi politikai rutin volt. Persze jobb volna elfelejteni. Annál is inkább, mert alkalmazói könnyen úgy járhatnak, mint a mesebeli bűvészinas, aki az elszabadult erőket nem volt képes visszaparancsolni. A rendszerváltó elit sem uszítással, sem pedig botcsinálta jogászkodással nem rázhatja le magáról saját felelősségét. Mindenekelőtt azt a felelősséget, amelyet a Független Kisgazdapárttal koalícióra lépő pártok (az MDF és a Fidesz) viselnek azért, amiért kormányzóképességük fenntartása érdekében koncként odadobták az agrárium ügyét egy olyan pártnak és vezetőjének, amelynek a koncepciója még avittnak sem volt mondható. De felelősség terheli a szocialistákat és a szabad demokratákat is, amiért kormányzásuk alatt ők is inkább a termelőszövetkezeti lobbi vélt vagy valós sérelmeinek orvoslásával töltötték az időt, mintsem a problémák megoldásával. A világos jövőképhez persze az alapvetést őszintén meg kell fogalmazni. Ezt egyébként Orbán Viktor miniszterelnök meg is tette abban a különös kegyelmi órában, amikor ő már tudta, hogy Torgyánt meneszti, de még nem sejtette, hogy ez nem lesz olyan könnyű. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara tagjai előtt mondott beszédében egyértelművé tette, hogy mielőbbi birtokrendezésre és tőkebevonásra van szükség. Beszélt arról is, hogy a magyar agrártársadalomnak végső soron csak nagyon kis része éri majd el azt az üzemméretet, amely az Európai Unió számára agrártermelésként még értelmezhető (és támogatható) – a többi szociális probléma. És ez a dolog lényege: őszintén ki kellene mondani, hogy elhibázott volt a kárpótlás technikája. Hibásan ment végbe az amúgy kétségkívül rendszeridegen termelőszövetkezetek szétverése. A termőföld forgalomképességének korlátozása pedig csak tovább rontja az ágazat amúgy is rossz tőkehelyzetét, következésképpen jövedelmezőségét. Összességében kimondható, hogy illúzió a kis családi birtokon alapuló kert-Magyarország. A magyar mezőgazdasági dolgozók jelentős része nem lesz birtokos, hanem éppen úgy alkalmazottá válik, mint volt egyébként a termelőszövetkezetek időszakában is, illetve ahogyan a magyar társadalom döntő hányada ma is keresi a kenyerét.