Ennél is aggasztóbb, hogy a parkett forgalma szintén folyamatosan apad. Van-e kiút a tőkepiac válságából?
Havonta hallani brókercégekről, amelyek felfüggesztik tevékenységüket, a jegyzett társaságok pedig a kivonulást fontolgatják. A belföldi szereplők kedvetlenségénél csak a valamikor hiperaktív külföldi, intézményes befektetők érdeklődése kisebb. Ahhoz, hogy ne csak magyarázatot kapjunk e szomorú folyamatra, hanem kivezető utat is keressünk, helyére kell tenni a tőzsde gazdaságban betöltött szerepét.
Az értéktőzsdék két alapfunkciójának a szakirodalom egyfelől a tőkét gyűjtő vállalatok és a tőkével rendelkező befektetők találkozását tekinti, másfelől a befektetők másodpiaci “randevúját” az esetleges új befektetőkkel. Az első esetben az eladó maga a kibocsátó, a vevő pedig a tőkét biztosító invesztor; a második esetben az eladó és a vevő is befektető (leszámítva azt az esetet, ha a társaság saját maga vásárolja vissza az értéktőzsdei termékét – részvényét, kötvényét). Vagyis az alapfunkció az intézményes tőkegyűjtés megteremtése, s ennek eszköze a nyilvánosság, a másodlagos piac által biztosított likviditás.
Virulens, nagy gazdasági súlyú, likvid tőzsde ott működik, ahol az említett alapszereplők közül a potenciális nemzeti kibocsátók nagy számban választják a tőzsdei jegyzést, s persze a lakosságnak, az intézményi megtakarítóknak (befektetési és nyugdíjalapok, biztosítók) is komoly mobil tőkéje van.
A klasszikus fejlődési pályát leíró polgári gazdaságokban akár száz évre visszamenően jelen van ez a két szereplő: a befektető, aki szabadon rendelkezésre álló és jelentős megtakarítását nem a saját vállalkozásába, hanem más cégeibe kívánja fektetni, illetve a magángazdaság tekintélyes, növekedni tudó és akaró hazai szereplői.
Fejlődése első szakaszában minden globális, multinacionális vállalat a saját nemzeti piacára koncentrált, s a természetesen adódó lokális piacról gyűjtött tőkét. Akkor képes kilépni a globális játszótérre, amikor “saját” piacán már megerősödött. A globalizálódó tőzsdéken – például a frankfurtin vagy az amszterdamin – fontosabb a szerepe az “eredetileg nemzeti, ma már globális vállalatnak”. Még akkor is, ha a céget esetleg más tőzsdére is bevezették.
Minél régebbi és erősebb egy nemzetgazdaság, annál nagyobb súlyuk van benne a honi vállalatoknak és tőkének. Az Egyesült Államokban a külföldi vállalatok súlya majdhogynem elenyésző, a globális vállalatok – onnan nézve – inkább hazaiak. Az Európai Unióban a német, francia, holland és olasz cégek teszik ki a nemzetgazdaság oroszlánrészét. Az újonnan iparosodott, de polgári hagyományokkal rendelkező országok mintaállamában, Írországban azonban a globális tőke súlya az ipari termelésben 70 százalékos, igaz, a bankszektorban és a szolgáltatásban részesedése ott sem domináns.
Magyarországon az 50 évre megszakadt polgári fejlődés számottevő, a belső tőke által finanszírozott, jó eredményeket felmutató ipart, mezőgazdaságot és kereskedelmet hozott létre még a második világháború előtt. A fejlődést sikeresen finanszírozta a hazai tőke- és pénzpiac. (A nagy világválság nyomán bevezetett centralizált devizagazdálkodás a harmincas évektől a nemzetközi pénzpiac magyarországi jelenlétének gátjává vált.) Bár a trianoni szerződés után a belső piac zsugorodott, a régióban meglevő kereskedelmi és személyes kapcsolatok, a kialakult szakértelem a harmincas évek végéig a budapesti áru- és értéktőzsdét és a hazai bankrendszert mégis a régió gazdasági motorjává tudta tenni.
Egyetlen út. A magyar gazdaság az egy évtizede lezajlott rendszerváltás után az egyetlen lehetséges utat követte. Belső tőke, nemzetközi szakértelem és kapcsolatrendszer hiányában kilépett a globális piacra, és az országot mint belső piacot és termelési helyet eladásra kínálta. A nagyvállalatok a csődhelyzet elől menekültek, a kormányzatnak az adósságválság kezelésére minden megszerezhető bevételre szüksége volt, így lehetősége sem maradt a nemzeti keretek között működő piac megalkotásán munkálkodni. Időközben a régióban felértékelődött az ország belső piaca, a gazdaság kitört a lefelé húzó örvényből. A többnemzetiségű államok felbomlása után a szomszédos országok jó része Magyarországnál kisebbre zsugorodott, s több esetben politikailag instabillá vált.
A multik, ha igénybe is vesznek itteni forrásokat fejlesztéseikre, ezt csak hiteligényeik kielégítésére fordítják. Bár a felvásárolt cégek egy része – köszönhetően a részvénypiaci szereplők valamikori eredményes lobbijának – a BÉT-en jegyzett vállalatokból állt, a multik mégsem a magyar piacon gyűjtenek tőkét. A tőzsdei jelenlét nem gazdasági szükségszerűségből fakadt, sokkal inkább az országimázs-építés és a befektetői iparág sikerességének volt a következménye. Sőt, a globális vállalatok még a magyar másodpiaci árakban sem érdekeltek, hiszen leányvállalataikat konszolidálják, eszközökként tartják nyilván és nem befektetésként, így az esetleges tőzsdei árak számukra minden szempontból irrelevánsak. Amennyiben részesedésüket fokozni kívánják, ellenérdekeltek a magasabb árban, illetve a nagyobb likviditásban. Természetesen amennyiben az anyavállalatot jegyzik valamely tőzsdén, úgy ott – de csak ott – az árban és a tőkegyűjtésben egyaránt érdekelt.
A kisebb, lokális tőkepiacokat egy másik folyamat is hátrányosan érinti, nevezetesen e piacok globalizációja. Ez részben a globális, aktív intézményi befektetők rendkívüli súlygyarapodásának, részben az információtechnika fejlődésének tudható be. A valamikori lokális piacok egymástól való elszigeteltsége mára teljesen megszűnt, a fontosabb résztvevők minden időpontban minden piacon jelen vannak. Sőt, ahogyan a devizakereskedelemből már a hetvenes években kiszorultak a tőzsdék – s helyüket átvették a piaci szereplők által használt elektronikus kereskedési rendszerek -, úgy zajlik le napjainkban ugyanez a folyamat a részvénytermékek esetében.
Csendes halál? Ezek szerint a BÉT csendes halálra van ítélve? A válasz: nem, amennyiben a virulens magyar tőkepiacban érdekelt szereplők képesek a tőzsde és környezete megváltoztatására, helyes irányba terelésére. Az egyik legfontosabb kérdést a kormányzatnak kell megválaszolnia: milyen gazdasági alapokon képzeli el Magyarország jövőjét?
A politika, amely a rendszerváltás idején nem volt döntési helyzetben – hiszen a privatizációval nem polgári egzisztenciákat kellett hosszú távra teremteni, hanem bevételt szerezni és végrehajtani a szerkezetváltást -, mára eljutott odáig, hogy tudatos döntéseivel a hazai erőkre támaszkodó gazdaság fejlődését is elősegítheti. A politikai propaganda szintjén megjelenő beszállítói ipar, a belső élelmiszer-vertikum, az információs társadalom háttéripara egyelőre csak mint cél jelentek meg. A fejlődéshez szükséges eszközrendszert még nem bocsátották rendelkezésre. Széchenyi óta tudjuk, mi kell a belső gazdaság fejlesztéséhez, de a hitel mellett a mai fejlett tőkepiacok más megoldásokkal is a vállalkozók rendelkezésére állhatnak.
korlátok. Ha megvizsgáljuk a BÉT 10 éves történetét, a tőzsdei bevezetések túlnyomó többsége a privatizációs tranzakciókhoz kapcsolódott. Magyar vállalatok tőzsdei tőkeszerzési kísérleteire kevés példát lehet említeni. Természetesen a nyilvános tőkegyűjtésnek méretgazdaságossági korlátai is vannak: a tőkenagyság-előírások és a költségek miatt csak a középvállalatok alsó szintjétől fölfelé érdemes ezt a lépést választani. Bár a “más pénzének” saját tőkeként való használatánál olcsóbb forrás nincs, s igen sok cég lenne alkalmas ilyen módon a “tőkésedésre”, mégsem tolonganak a vállalatok a nyilvános megmérettetés felé. Mi lehet ennek az oka?
A jelenlegi, a nemzetközi standardoknál is szigorúbb előírások eleve kizárják az aspiránsok egy részét. Szükség lenne a tőkenagysághoz, az eredményhez és a működési időhöz szabott kötöttségeken lazítani. A tőzsdei bevezetés és forgalomban tartás, a felügyeleti díjak költségei – a szerzett tőkére vetítve – egy középvállalat esetében igen nagyok. Ezért nem ártana végiggondolni a tőkepiaci rendszer vonzóbb árazásának kérdését.
Nyilván sok vállalkozó fél az eddigi irányítási struktúra esetleges átalakításától, az ellenséges felvásárlásoktól. A “Lex BorsodChem” részben rendezni fogja ezt a kérdést; érdemes továbbgondolni a szabályozók módosítását.
Tény, hogy a tőzsdei szabályozók nyilvánossá válása a vállalatokat arra kényszeríti, hogy átláthatóbbá váljon a működésük. Ma még sok céget visszatart a nyilvánossá válástól, hogy ebben az esetben a versenytársak könnyen tájékozódhatnak az eredményeiről. Ennél is fontosabb, hogy a tőzsdei jelenlét elkerülhetetlenné teszi az “adóhatékony” megoldások felfedését.
A politika ma semmivel sem támogatja azokat, akik vállalják a tőzsdei jelenléttel járó transzparenciát. Pedig – számítások szerint – tavaly már a magyarországi nettó béremelkedés felét tette ki a bérfizetések “fehéredése”. Az átláthatóság növekedése az adó- és tb-bevételeket képes lenne tovább növeli. A nyilvánosan tőkét gyűjtő cégek ráadásul jellegzetesen bővülésre, eszközbefektetésekre fordítják a bevont forrásokat, amivel munkahelyeket, nemzeti jövedelmet és adóbevételt teremtenek. A magángazdaság tíz éve alatt saját tőkéből többnyire csak a középvállalati szintig lehetett eljutni, valóban nagyvállalattá csak külső tőke bevonásával válhatott néhány vállalkozó. A Fotex talán még ma is csak néhány üzletes fotólabor lenne a tőzsdei bevezetést követő forrásgyűjtés nélkül.
Amennyiben a kormányzat a globális vállalatok által dominált, belső tőkétől nem duzzadó gazdaságban erős, nemzeti vállalkozói réteget kíván létrehozni – ami “kedvező mellékhatásként” megteremtheti a mindenkori vezető pártok “gazdasági alapját” -, az egyetlen esélye a tőkepiac megerősítése. Ez nehezen képzelhető el nagyvonalú, a tőzsdén jegyzett, magyar vállalatokra és befektetőkre vonatkozó adókedvezmények nélkül. A globális vállatok ma számos, különböző típusú adókedvezményt és támogatást kapnak letelepedésük és beruházásaik után, a hazai szereplők támogatása lényegesen kisebb.
Természetesen a tőzsdének is alkalmazkodnia kell a megváltozott körülményekhez. Az infrastrukturális fejlesztés az elmúlt években megtörtént, ma a tőzsde egy mostaninál jóval jelentősebb termékszámot és forgalmat is probléma nélkül kezelne. Bár jelenleg kardinális kérdésként merül fel – a nemzeti tőzsdék globálissá válása nyomán – a szövetségi rendszerhez csatlakozás, a forgalom és ezen keresztül a szakma régi (anyagi) presztízse csak kis részben állhat vissza a külföldi termékek magyarországi kereskedelmével. A kulcskérdés a tőzsde új termékeinek, vagy akár piacainak magyar keretekből történő megújítása, a belső piaci lehetőségekre való koncentrálás. Végül is minden szereplő érdeke, hogy a belső piac növekedjen, és a tőkegyűjtők, a befektetők és a közvetítők minél nagyobb arányban a saját piacból éljenek, mert akkor a hozadékok is a rendszeren, azaz az országon belül maradnak.
Támogatási igény. Örvendetes tény, hogy a pénzügyi kormányzat a devizarendszer változásával életet lehel a kötvény- és pénzpiaci határidős üzletekbe. A befektetők likviditását ugyanis alaposan lerontotta, hogy a külföldi intézmények e piacoktól távol maradtak. Minél likvidebbé válik egy piac, annál kiszámíthatóbb, vagyis a kiszámíthatóság az egész tőkepiacra, így a “nem bennfentesekre” is átterjed. A hazai gazdaságpolitikának e nyitással nem lehet célja a magyar megtakarítások külföldre vándorlásának segítése. Ezt az eddigi korlátozások helyett a vonzó belső tőkepiac határozott támogatásával lehet csak elérni.
