Hirtelen életre kelt az eddig meglehetősen álmos kampány a június hetedikére kitűzött brit választások finisében. Miközben a közvélemény-kutatások továbbra is makacs következetességgel hirdetik, hogy a Munkáspárt – hoszszú történetében először – két egymást követő parlamenti cikluson keresztül kormányozhatja az országot.
A számok valóban nem változtak. Tizennyolc évi, megszakítás nélküli konzervatív kormányzást követően 1997-ben Tony Blair vezetésével a Munkáspárt földcsuszamlás erejű győzelmet aratott. Akkor a szavazatok aránya úgy alakult, hogy a Munkáspárt 60, a konzervatívok 23 százalékot kaptak. Az intellektuálisan és politikailag egyaránt jelentős, de hatalmi szempontból esélytelen liberális demokraták 13 százalékhoz jutottak. Azóta a Munkáspárt és a konzervatívok közötti különbség szinte változatlan maradt. Május 10-én, a finis kezdetén a Munkáspárt 54, a konzervatívok 30, a liberális demokraták pedig 13 százalékon álltak. A különböző felmérések azóta is ettől csak kevéssé eltérő arányokat mutatnak.
IRÁNY A CENTRUM. Változatlanul érvényes e tartós előny két magyarázata is. Az egyik az, hogy Blair jó politikai ösztönnel szakított a megmerevedett munkáspárti hagyományokkal, s elindította a pártot a gazdasági és politikai centrum felé. Ezzel a brit klasszikus konzervativizmus derékhada olyan pozíciókat vesztett, amelyeket azóta sem tudott visszaszerezni. Annál kevésbé (és ez a második magyarázat), mert Tony Blair fiatalságot, energiát és politikai fantáziát sugárzó egyéniségével szemben a konzervatívok William Hague személyében csak egy színtelen, a konzervatív párt megújítására nem vállalkozó vezetőt tudtak felvonultatni.
A választási küzdelmet életre galvanizáló riadót sem Hague, hanem a politikai múltból előlépő Vaslady, Margaret Thatcher fújta meg.
Az egymás után háromszor is megválasztott hajdani miniszterelnök, a hetvenes és nyolcvanas évek brit “konzervatív forradalmának” hősnője csalhatatlan ösztönnel választotta ki támadása célpontjául Blair és az “Új Munkáspárt” gyenge pontját: az európai integrációhoz fűződő kapcsolatának dilemmáit.
A Vaslady ezt úgy fordította le a tömegek nyelvére, hogy a font feladásával és az euró rendszeréhez történő esetleges csatlakozással Blair valóságos hazaárulásba taszítaná a kormánypártot. Íme a szózat: a font feladása “elárulna mindent, amelynek védelméért generációk éltek és haltak meg. Az Új Munkáspárt összeaszott szívét zavarja egész történelmünk, gúnyolja mindazt amit elértünk, s elveti örökségünket.”
NACIONALISTA-POPULISTA HÚROKON. A retorika jelzi: a Vaslady úgy véli, hogy az angol politika csúcsain szokatlan ultranacionalizmus és populizmus húrjain kell játszania, ha gyengíteni akarja Blair pozícióit.
A számok azt mutatják hogy ez nem sikerült: a Munkáspárt előnye a Thatcher-riadó óta eltelt tíz nap alatt sem csökkent.
Blair mindamellett május 25-én, három nappal Thatcher támadása után érdemi válaszra kényszerült. Az ő stílusában annyiban volt érezhető a támadás hatása, hogy Nagy-Britannia aktív európai uniós részvételét hazafias kötelességnek nevezte, s mint mondta, meggyőződése, hogy választási győzelme után ezért tudja majd megnyerni az euró elfogadásáról tartandó népszavazást is.
A patriotizmus retorikája jellemezte Blair válaszának azt a részét is, amely Schröder német kancellárnak az EU föderalista irányú átszervezési koncepciójával foglalkozott. “Érdekesnek” nyilvánította a Schröder-javaslatnak azokat az elemeit, amelyek az egyes országokon belüli régiók döntési jogainak kiterjesztését tervezik. A lényeggel, a föderalista jellegű eltolódással szemben azonban szkeptikusnak mutatkozott: “Ideje végre, hogy nagyobb önbizalommal érveljünk amellett: erős Britanniát akarunk egy erős Európában.”
Blair az adott helyzetben az egyetlen lehetséges módon kezelte a támadást. Tartós választási előnyét belpolitikai reformjainak (adópolitika, oktatás, egészségügy, szociálpolitika) köszönheti. A font kontra euró, föderalizmus kontra hazafiság ellentétpárra épített konzervatív támadás patrióta kezelésével ezt az előnyt sikerült megőriznie. A célegyenesbe fordulva továbbra is az Új Munkáspárt az esélyes.
A britek és az EU kontinentális Európát megtestesítő államainak kapcsolatrendszere és ezen belül a font feladásáról és az euró elfogadásáról döntő népszavazás még gyötrő súllyal nehezedik majd Blair vállára. Azon a választási győzelem sem fog változtatni, hogy Britanniában még él a történelmi idegenkedés a Csatornán túli világgal szemben, s él a “splendid isolation”, a hajdani birodalmi létből fakadó, de ma már megvalósíthatatlan “nagyszerű elszigetelődés” emléke is.
