Mindig elérzékenyülök, ha Szegedre visz az utam. Szeretem ezt a várost#<#. (Habár előfordult már, hogy úgy éreztem, Szeged egyetlen baja, hogy néha túl sok benne a szegedi.) De maradjunk az elérzékenyülésnél. Hát hogyne, amikor annyi szép színházi sikerem, sőt, ősbemutatóm emléke fűz ide! 1982-től 1988-ig pedig irodalmi vezetője is voltam a színháznak. De jó munka volt! Aztán itt ismertem meg... De hagyjuk ezt! Szép, melengetően édes, izgalmasan gonosz város. Mint az élet maga. Azóta is, valahányszor idejövök, bejárom emlékhelyeimet. Akárcsak most. Mindenképp az elsők között szerepel a "Lófara-ház", ez az elképesztő szecessziós őrület, ehhez hasonlítható sehol nincs a világon! (A neve onnét származik, hogy a téren áll egy első világháborús emlékmű, huszárszoborral, és a ló a farával áll a háznak, ahelyett, hogy a csodaház és a belváros felé nézne.) Aztán a tündéri Virág-cukrászda jönne, ha... De erről jobb, ha nem is beszélek, vigyáznom kell a vérnyomásomra. Különböző lakásaim voltak itt (hol vannak az emléktáblák?), szeretem a szegedi fürdőket, a régit meg az újat, a spacírozást a Kárász utcában, a piacon azt a csodás meleg fánkot. El se tudnám sorolni zarándokhelyeimet. Persze nem utolsósorban a Tisza-partot. Na, most nagyon megmondtam a Tiszának a véleményemet! Álltam a sétányon, és ordítottam vele, mint annakidején Mikszáth a nagy árvíz után. Nem vitte el szárazon (mármint a Tisza): "Mit műveltél már megint! Nem szégyelled magad? Szerencsétlen emberek házait pusztítani? Micsoda dolog ez! Elvetemült folyó!" Ott kushadt a medrében, nagy ártatlanul, alamuszian, mint aki azt se tudja, miről van szó. De az uszályoknál, hídpilléreknél a kisebb erdőkre való fahordalék, és mindenféle más uszadék most is árulkodik a disznóságról, amit felső folyásánál művelt.
A Tisza-partról aztán hamarosan ott találtuk magunkat régi kedves vendéglőnkben, már kicsit kívül a városon. A Kiskőrössy Halászcsárda nagyon régóta létezik, az étlapon egy archív fekete-fehér fotón látható a mainak az őse. De hagyományos, pici ablakos épület maradt ma is, kemencével, jól karban tartva, kertje kinyúlik a Tiszára, nagyon jó itt üldögélni. Kérdezzük is a kedves pincértől, mi volt itt az idén az árvízzel? Az idén semmi, bezzeg tavaly, a gerendákig állt a víz. Kérdezi a párom, nem lehet ilyenkor az épületből kirekeszteni a vizet? “A vizet be kell engedni” – hangzik az ősi népi bölcsesség. (Persze, mert a Vízistenségnek áldozni kell – gondoljuk mi, kicsit urbánus okoskodással.)
Itt nekünk nem lehet mást enni, csak a régit, a rituálisat, mint húsz éve mindig. Szegedi vegyes halászlé, sok belsőséggel. Itt ízlik a legjobban. Hozzá az a friss, fehér, fantasztikus kenyér, vastagra szelve. Vajon hol sütik? Olyan jó volna, ha Dorozsmán sütnék, mondja a párom. Hol sütik, kérdezzük. Hát Dorozsmán! Ordítás, zeng a kocsma! Második szertartás: friss, meleg, omlós-ropogós haltöpörtyű. Olyan, amilyennek hangzik, sóba mártogatva. Végül: túrós csusza. Kicsire tépett, nagyon sárga, jó laza tészta, rajta nem válik külön túró, tejföl és pörc: az egész egyetlen egység. Régen pusztamérgesi rizlinget ittunk hozzá, most ásotthalmi chardonnay-t: pompásan rendbe rakott mindent.
