Vészesen közelednek a választások és szaporodnak a pártok pénzgyűjtési akciói#<#. Más most a világ, mint a harmincas években, amikor "cicáztak a szép csendőrtollak és megírták, ki lesz a követ" (József Attila után szabadon.) Ma már demokratikus versengésben dől el, ki ül az ország házában. Ám azt is megtanultuk: a választási cécót píár akciók vezénylik, és ez bizony igen drága mulatság. Sokba kerül a honpolgároknak, és drága, mármint szerfelett becses a köz szolgálatára vállalkozó, avagy a hatalomra áhítozó jelölteknek. Jókor jelent meg tehát Juhász Gábor Pártpénzügyek című világos stílusú, könnyen áttekinthető, igen izgalmas, érdekes, tartalmas könyve. A szerző bőségesen ismertet tényeket, adatokat, dokumentumokat, politikai elfogultsággal sem vádolható, ámbár leszedi a keresztvizet a rendszerváltás után porondra lépő valamennyi politikai pártról.
SÖTÉT FEJEZET. Talán leginkább az a következtetése érdemel figyelmet, hogy az utóbbi évtized (politika)történetének alkalmasint legsötétebb, leghomályosabb fejezete éppen a pártok szövevényes, átláthatatlan pénzügyeihez kapcsolódik. Elcsépelt közhely, hogy az egyre költségesebb, nagy csinnadrattával kísért látványos választási kampányokhoz édeskevés az államtól kapott szerény (?) juttatás. (A parlamenti pártok központi apanázsa így sem megvetendő: tavaly meghaladta a 2 milliárd forintot.) Ha viszont drága az élet, s minden pénz amúgy is kevés, onnan kell megszerzeni a dohányt, ahonnan és ahogyan lehet. A korábban fontos lelőhelyek – a “magánadományok”, meg a “hivatalos” tőkésíthető ingatlan-, pártszékház-juttatások – jelentősége csökkent, és kiapadóban vannak a gyakran kétes alapítványoktól eredő pénzforrások is. Előtérbe léptek ezért a nagy hozamú fejőstehenek, a pártvállalatok vagy szemérmesebben: a pártközeli vállalkozások. Azok pedig jól működtek: rájuk lehetett terhelni kampány- avagy propagandaköltségeket, közreműködésükkel (esetleg bankok részvételével is) bonyolult és ellenőrizhetetlen tranzakciókkal komoly összegeket lehet juttatni a pártoknak. A kampánypénztárakat feltöltő nagystílű akciók közül sok napvilágra is került, s ezért a sajtótámadások és a közéleti botrányok csaknem mindennapossá váltak. A ludas pártok védekezési taktikája azonban egyszerű és hatásos: a befeketített vállalkozások “pártközelisége” nem bizonyítható, a sötét műveleteket védi az üzleti titok, végső esetben pedig a büntető, peres eljárás jó sok évig elhúzható. De talán még fontosabb, hogy mindenféle vádaskodás kivédésére a színpadra léptek a pártkasszába pénzt pumpáló fedővállalkozások, élükön “feddhetetlen” strómanokkal, míg az igazi gazdák aktív politikusok vagy rokonaik, barátaik.
KÖZPÉNZEK PÁRTCÉLOKRA. Ám nézhetjük mindezt a központi hatalom oldaláról is. Egy fontos idézet: “Az állami támogatástól való erős függés stabilizálhatja a pártokat, …ugyanakkor módot ad a mindenkori kormány számára az ellenzéki pártok megszorongatására”. Nagy igazság. Tegyük hozzá: a (mindenkori) kormánynak van például lehetősége arra is, hogy egy állami intézménynek szabályosan juttasson szép pénzeket alig rejtett kormánypropaganda-akciók céljaira. E visszásságok részben némely képviselőknek – hogy udvariasak legyünk – a kísértésekkel szembeni gyenge ellenállására is visszavezethetők. A követek, a “szenátorok” megélhetéséhez javadalmazásuk ugyanis – szerintük – nem elegendő, bár saját juttatásaik megszavazásánál sohasem szűkmarkúak. Persze az is való, nem minden törvényhozó akar a politika húsosfazekából mélyen merítve megtollasodni. (Elnézést a képzavarért.)
Nyilvánvalóan komoly bajok vannak a jogi szabályozással is. Emiatt sem tudhatjuk, menynyibe is kerül(t) a pártok választási kampánya, bár erről (és másról) felettébb hasznos információkat tartalmaz e könyv, mellékleteivel, függelékeivel együtt. Ám ez messze nem elégséges, mert “a kampánykasszáról a pártok még annyit sem akarnak nyilvánosságra hozni, amennyit pénzügyekről általában”. Egyébiránt az effajta pénzügyeket szabályozó párttörvény elavult, túlhaladott, kijátszható, ráadásul a gyakorlatban szinte alkalmazhatatlan. Az Állami Számvevőszék elnökének 1993. decemberi (!) észrevétele arról, hogy “a pártok éves beszámolójának összeállítására vonatkozó szabályozás nem teszi lehetővé a gazdálkodás valós bemutatását”, éppúgy következmények nélkül maradt, mint ugyanezen számvevőszék 2000. decemberi indítványa egy új átfogó törvény meghozatalára. Pontosabban: teljes volt az “elvi” egyetértés, de csupán az lett belőle, hogy a kormány korrupcióellenes stratégiájának részeként mostanság fontolóra vette (!) a pártok finanszírozási rendszerének átalakítását, illetve a párttörvény módosítását. Ám teljes bizonysággal állítható, a tetszetős szólamok ellenére az érintett pártok nem érdekeltek abban, hogy pénzügyeik világosak, áttekinthetők és ellenőrizhetők legyenek. És még valami: “a 2001 elején érzékelhető politikai klíma nem kedvez az öszszes politikai párt megegyezésének”.
VESZÉLY. Mindez pedig arra utal: “a magyar politikai erők még most sem látták be, hogy e szabályok rendezetlenségéből eredő veszély mindegyikükre leselkedik, csak idő kérdése, hogy mikor pattan ki a következő botrány!” Ehhez fűzzük hozzá befejezésként, hogy ha a jámbor polgárok megszokják a visszataszító közéleti csetepatékat, akkor a harsány korrupciós balhékat is a demokrácia természetes kísérőjelenségének tekintik. Ebből pedig leginkább az elvakult nézeteket hirdető, gátlástalan demagógok húzhatnak hasznot. Amitől pedig óvjon meg minket “ész, erő és oly szent akarat”.
