Révbe érhet a csomagolóanyag-ipar, legalábbis ami a termékdíj eltörlését illeti. Két évnyi lobbitevékenységük nyomán a Környezetvédelmi Minisztérium ugyanis egyre inkább hajlik arra, hogy a csomagolóanyag-gyártókra kivetett termékdíj helyett a piacra hagyja a szabályozást: oldják meg maguk a csomagolókból keletkező hulladék visszagyűjtését és hasznosítását, esetleg ártalmatlanítását. E cégek pedig örömmel vállalnák magukra e terhet, sőt, már jó előre, két éve létrehozták közhasznú társaságukat, az ÖKO-Pannon Kht.-t a majdani feladatok ellátására.
Ebbe a közhasznú társaságba folyna be az az úgynevezett licencdíj, amit immáron nem a csomagolóeszközök gyártói, hanem azok a cégek fizetnének, amelyek a termékeikre szeretnének “őrző-védő” burkolatot. Ez az összeg szolgálna a visszagyűjtők működtetésének forrásaként.
ELRETTENTÉS NÉLKÜL. Ezzel a rendszer kétségkívül hatékonyabbá válna – értékelik a lehetséges változásokat a Hulladék Munkaszövetségnél is, ahol azért a csomagolóipariakhoz képest kevésbé kitörő örömmel fogadták a tervezett módosításokat, bár három leendő erényt azért rögtön felsorolnak (lásd külön). A kétségtelenül pozitív változások miatt azonban dőreség volna megfeledkezni néhány zavaró tényezőről. Rögtön arról például, hogy ezzel elvész a termékdíj egyik igen fontos funkciója, az elrettentés. A díjat azért méretezték annak idején a kibocsátás menynyiségével arányosra, hogy megfontolásra késztessen, visszafogja a csomagolóanyag-felhasználást. Igaz, e szerepét akkor tudta volna igunkciója, az elrettentés. A díjat azért méretezték annak idején a kibocsátás menynyiségével arányosra, hogy megfontolásra késztessen, visszafogja a csomagolóanyag-felhasználást. Igaz, e szerepét akkor tudta volna igondjuk egy 40-50-szer újratölthető és aztán könnyen reciklálható – ily módon környezetbarát – üveg és egy egyáltalán nem vagy legfeljebb 3-4 alkalommal újrahasznosítható műanyagpalack választásában, az utóbbira magasabb termékdíjat szabva. E lehetőség már öt évvel ezelőtt, a termékdíj-törvény formálódása során elveszett, most azonban minden egyéb mértékletességre intő funkció is tovatűnni látszik. Nem tudni ugyan, hogy minek alapján kalkulálják és mekkora lesz a majdani licencdíj – azaz mekkora lehet a visszatartó ereje -, az azonban nagyon is egyértelmű, hogy a rendszert működtetni készülő csomagolóanyag-gyártóknak csöppet sem érdekük a felhasználás mérséklése: nyilván minél több terméküket szeretnék eladni. Nem véletlenül citálják rendre – a szerintük Magyarország lemaradását tükröző – egy főre jutó csomagolóanyag-felhasználási adatokat. Ezek szerint egy magyar polgárra évi 75-80 kilogramm jut, Nyugat-Európában ennek a kétszerese, 150-170 kiló az átlag.
A licencdíj nagyságáról tehát mindeddig nem szólt a fáma, ám félő, mértéke úgy alakul, hogy a még meglévő betétdíjas, visszaváltható csomagolókat is érde
Az új rendszer előnyei HATÉKONYABB MŰKÖDÉS.
A szakma minden bizonnyal kikényszerítené azt, amit a termékdíj behajtásával megbízott adóhatóságnak az elmúlt fél évtized során – amióta ez a feladata – nem sikerült megoldania, nevezetesen azt, hogy a díjat valamennyi csomagolóanyag-gyártótól begyűjtse. A tavaly befolyt 5 milliárd forinton túl becslések szerint ugyanis további milliárdokra is rúghat az az összeg, amelyet a gyártók “elfelejtettek” befizetni. Ezeket a cégeket ugyanis a szakma nyilván rövid úton kiközösítené, belső szabályai, erőviszonyai mentén díjfizetésre késztetné.
ELLENŐRIZHETŐSÉG. Az átalakítás révén egyértelműbb volna a kht.-ben a pénz sorsa: nem tűnne el – mint most, központosított adóbevételként – 80-85 százaléka a büdzsé csatornái között. A termékdíjból befolyt összegnek ugyanis alig több mint az ötödét fordítják a csomagolóanyagokból keletkezett hulladékot visszagyűjtő szervezetek működtetésére, jóllehet e pénznek a törvényben megszabott sorsa pontosan ez volna.
MEGSZŰNŐ MENTESSÉG. A rendszer előnyére válik az is, ha megszűnik a mentesség jelenlegi intézménye. Azok a gyártók ugyanis, amelyek szemétté vált csomagolóanyagaikból bizonyos mennyiséget – mondjuk egyharmadnyit – visszagyűjtenek, a teljes termékdíj-befizetési kötelezettségüktől megszabadulhatnak.
A cél mindenesetre a hulladéktörvényben 2005-re szabott előírás teljesítése: a csomagolóanyagok felének újrahasznosítása. A tavalyi 700 ezer tonnának a negyedével-harmadával történt ez meg – e statisztika valóságtartalmát is sokan megkérdőjelezik -, azaz a következő négy esztendő során legalább a duplájára kellene ezt az arányt felsrófolni. Ez pedig nem csupán a meglévő visszagyűjtő, hasznosító kapacitások jobb kihasználását kívánja meg, de jelentős újabb beruházásokat is. Kérdés, ehhez honnan találni forrást, lévén a licencdíj nem erre, hanem csupán a működtetés finanszírozására szolgálna. E beruházásokra pedig már csak azért is sort kell keríteni, mert miközben a kereskedelmi csomagolási hulladékok feldolgozása elég jól áll, addig a lakosságiaké szinte sehogy. Ez persze érthető, hiszen az előbbi rendszerint nagytömegű, egynemű, tiszta, gyakran valamelyest már fel is dolgozott szemetet jelent, az utóbbi viszont éppen az ellentétét. Így jóval aprólékosabb kezelést kíván, ami még a szemetét szelektíven gyűjtő lakókkal megáldott országokban sem nyereséges üzlet. A hulladéktörvény újrahasznosítási előírásainak betartásához azonban nem lehet a lakossági csomagolóanyag-felhasználástól eltekinteni. A gyártóknak erre a területre is el kell kalandozniuk, mivel kizárólag kereskedelmi hulladékból nem tudják teljesíteni az 50 százalékos limitet.
DILEMMÁK. Ha pedig e limitet sikerül elérni, az már mindenképpen örvendetes. Eredmény-e azonban – merül fel a kérdés -, ha a nagyobb csomagolóanyag-kibocsátás révén abszolút értékben esetleg ugyanakkora, vagy tán még nagyobb lesz a sorsára hagyott hulladék? Ez az a pont tehát, ahol általában felmerül a piacgazdaság egyik alapvető kérdése: szabad-e a társadalomra, a környezetre kockázatot jelentő ügyeknél a közcélú feladatokat tisztán a piacra hagyni? E módosítások révén az állam némi ellenőrző funkciót tart meg csupán, elveszti annak lehetőségét, hogy később bármilyen érdemi módosítást tegyen a rendszeren. Igaz, így tettek korábban Nyugat-Európa-szerte, de ez az a csapda, amelyből most például a francia környezetvédelmi minisztérium nem tud kilábalni: szigorító lépéseinek a piac rendre sikerrel ellenáll.
Mindennek ellenére alapvető elemeit tekintve még a környezetvédők is elfogadhatónak ítélnék az új rendszert, igaz egy – habár jelentős – feltétellel. Akkor, ha a csomagolóanyagok újrahasznosításának a finanszírozása is megoldódna, mondjuk éppen a licencdíj megosztásával. Ebből olyan rendszer egészítené ki a visszagyűjtést, ami az újratöltést segíti, és a kereskedelem költségekben mérhető ellenérdekeltségét ellentételezi.
